Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Elsüllyed a túlterhelt mentőcsónak

| 2016-09-09 | admin |

 

A feltétlen jóság, ha nem számol a káros következményekkel, erkölcstelen
 
Bencsik Gábor
 
Igaza lehet Ferenc pápának: a migráns
​ ​
válság alapvetően erkölcsi válság. De a római katolikus egyház tagjaként is azt kell mondanunk: a pápa útmutatása téves, mert figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a tetteink nem önmagukban valók, hanem következményekkel járnak.
 
Tegyük most zárójelbe a többi tényezőt, a tőke nyers érdekeit, a pártpolitikai haszonszerzés motívumát, a megideologizált nemcselekvést és önzéskultúrát, és fókuszáljuk figyelmünket a legfontosabb szempontra, az erkölcsi tartalomra.
 
Van ennek jelentősége? Van. Ha bármely közösség bármely politikai cselekvésnek az erkölcsös voltáról meggyőződik, minden más behatáson felülkerekedve képes annak érvényt szerezni. Ha azonban kétségei támadnak a kínálkozó megoldás erkölcsös voltáról, nem is képes azt sikeresen végrehajtani. Cinikus emberek szeretik kinevettetni az erkölcsileg helyes cselekvésbe vetett hit erejét, pedig az tényleg hegyeket mozgat és birodalmakat emel fel vagy dönt romba.
 
Európa előtt most az a kérdés áll, hogy mi az erkölcsös válasz a migránsok érkezésére. Földrészünk számos gondolkodója, élükön a pápával, azt mondja, hogy aki kopogtat, azt feltétel nélkül be kell engedni, aki kér, annak adni kell, aki szűkölködik, azt meg kell segíteni, aki otthontalan, azt be kell fogadni.
 
Rokonszenves álláspont – de téves. Mert nem számol a következményekkel. Vegyünk egy nagy levegőt, és mondjuk ki a vitatézist: a feltétlen jóság, ha nem számol a káros következményekkel, erkölcstelen. Van még azért végiggondolni való. Születik egy tehetséges gyerek Lagosban, Nigériában. Életének kiteljesítésében, tehetsége pénzre és értékre váltásában vajon milyen esélyekkel indul egy Malmőben született, hasonló képességű gyerekhez viszonyítva? Erkölcsi szempontból elfogadható-e, ha azt mondjuk neki, ne jöjjön ide a jólétbe, maradjon otthon a szegénységben? Nem, ez egyáltalán nem hangzik erkölcsösnek.
 
Rengeteg tehetséges gyerek születik szerte a világ szegény kétharmadán. Erkölcsösen mondhatjuk-e nekik, hogy ne jöjjenek ide, maradjanak otthon? És aki nem tehetséges, ha ügyefogyott, butácska is, milyen alapon ítéljük őt mi, a jólétbe születettek örök szegénységre? Nem akkor cselekszünk-e helyesen, ha mindenkinek lehetővé tesszük, hogy részesedjék a közös jóból? Tegyük hozzá: az a gyakorlat, hogy tetteinket az univerzális, mindenkit magába foglaló erkölcsi rendbe igyekszünk illeszteni, nem kizárólagosan, mégis alapvetően európai jelenség. Ha Európa keresztény, meghatározó módon ezzel az elvvel az.
 
„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak.” Ezek merőben európai gondolatok, európai normák. Akik jönnek, nem ilyen normákat vallanak magukénak. Csakhogy európaiként a saját normáink akkor is köteleznek minket, ha a másik fél nem tartja be őket. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Ha nem teszed, saját normáidat sérted meg, nem vagy erkölcsös ember többé.
 
Hogy ez mennyire nem önfeladás, azt az európai keresztény kultúra páratlan sikere bizonyítja. Európát a kereszténység mint morális alapon álló társadalmi gyakorlat tette naggyá, észszerű tehát, ha ma is igyekszünk megmaradni ennek keretei között. A kérdés az, hogy ezen normáink szerint erkölcsös-e megakadályozni a migránsok tömeges beáramlását Európába. Erkölcsös-e a kerítés?
 
A káoszelmélet közhelyszerűen ismert példázata: egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán akár tornádót is kiválthat a másikon. A dolog lényege: minden történésnek és cselekvésnek következménye van. Ha ezt a tételt elfogadjuk – márpedig el kell fogadnunk –, akkor ki kell jelentenünk, hogy egy tett erkölcsössége nem pusztán magának a tettnek, hanem az az által kiváltott következményeknek együttes mérlegelésével ítélhető meg.
 
Nézzünk egy durva, de szemléletes példát! Egy mentőcsónak kapitánya biztosan tudja, hogy a csónakkal csak harminc embert tud megmenteni, de hatvan hajótörött hánykolódik a vízben. Mikor jár el helyesen? Ha mindenkit a csónakba enged, tudva, hogy így mindenki elpusztul, vagy ha harminc embert otthagy a biztos halálban, hogy harmincat megmentsen az életnek? A következményekkel nem számoló jóság a csónakba enged, és így el is veszejt mindenkit. Ezért erkölcstelen. És ha a nagyobb jó választásának erkölcsi parancsa még a fuldoklóval szemben is érvényes, mennyivel inkább így van ez azzal szemben, aki azért úszott oda a partról, hogy felvegyék a mentőcsónakba?
 
A felelőtlen jóság erkölcstelen. A migráció hatására éppenséggel létrejöhet egy új kulturális minőség is, mint amilyen az ezer évvel ezelőtt, a mi érkezésünkkel befejeződött népvándorlás során létrejött. Az átmenet valószínűleg ebben az esetben is keserves lenne, a lakosság jelentős részét elpusztítanák a belháborúk, de a vége akár egy új Európa is lehet. Nemigen találkozni olyan befogadáspártival, aki ezt a lehetőséget mint elfogadhatót felvetné – pedig bevándorló germánok, szlávok, magyarok utódaiként nehezen vethetnénk ellene erkölcsi érveket. Vajon a mi hódító bejövetelünk, előttünk a germánoké, a szlávoké erkölcsös volt-e? Nemigen. Mi, a győztesek utódai azt mondhatjuk: a történelem nem esik erkölcsi megítélés alá – bár ez valószínűleg nem igaz. Annál igazabb, hogy védekezni erkölcsös. A velünk, szlávokkal, germánokkal szembeni védekezés is az volt – ennyit azért engedjünk meg az elődeink által meghódítottaknak.
 
Erkölcsös most a mi védekezésünk is, amellyel identitásunkat, kultúránkat, önazonosságunkat védjük a veszélytől. Amennyiben a befogadás következménye a befogadó közösségi identitásának sérülése vagy éppen feladása – márpedig pontosan ez fenyeget –, akkor a befogadás az, ami nem erkölcsös. Egy pillanatra se feledjük, hogy az egész kérdéskörnek meghatározó a mennyiségi dimenziója. Egy emberen könnyű segíteni. Százon is, ezren is. Egy ország tízezer vagy akár százezer bevándorlót is képes hosszú ideig eltartani, ezalatt integrálni. De hirtelen érkező százmilliót már nem. Itt jutunk el a felelőtlen jóság lényegéhez: ha beengedjük azt a pár tucat embert, aki a kerítés túloldalán most meglehetősen sanyarú körülmények között bebocsátásra vár, holnap pár ezren jönnek, és ha ők is sikerrel járnak, milliók indulnak útnak. És azokat a milliókat, ha akarjuk, sem fogjuk tudni befogadni. Az öntözővíz táplálja a kertet, az árvíz elpusztítja.
 
Újabb szempont: a bevándorlók nem a ködből támadt emberek, hanem jönnek valahonnan, zömmel olyan férfiak, akik asszonyt, gyerekeket, idős szülőket, társadalmat, közösségi termelést hagytak maguk mögött. Amikor e férfiakat befogadjuk, ezzel vajon nem a hátrahagyottak, férfi nélkül kiszolgáltatottak elnyomorodásához járulunk-e hozzá? És vajon nem ezzel, a legaktívabbak, legvállalkozóbbak, legerősebbek befogadásával szélesítjük-e tovább a fejlett és a szegény vidékek közötti gazdasági szakadékot? Nagyon valószínű, hogy a válasz: de igen, pontosan ezt tesszük.
 
Végül még egy szempont: a jóságban tetszelgés hamissága. Én jó ember vagyok, befogadó, nagylelkű, te viszont, te kerítéspárti, rossz ember vagy, önző, kirekesztő – én különb ember vagyok nálad, föléd kerültem, lenézek rád. Márpedig a jóságban tetszelgés erkölcstelen. Valahogy így állunk hát az erkölcsökkel. Katolikusként ezen a bázison ereszkedhetünk tiszteletteljes vitába a pápával: nem hihető, hogy Krisztus a káros vagy éppen pusztító következményekkel járó jóságot is kötelességünkké tette.
 
A felelős jóságot azonban igen. És ebben Európa komoly lemaradásban van. Amit a fejlett országok segélyként a szegényeknek juttatnak, töredéke csupán annak az értéknek, amit üzleti nyereségként elvonnak onnan. A fejlett világ rendkívül kifinomult módszereket fejlesztett ki arra, hogy az értéktöbbletet a szegényektől a gazdagok felé, a fejletlen országokból a fejlettek felé áramoltassa. Ezt a rendszert nem az emberek gonoszsága működteti, a helyzet ennél rosszabb: immár magától működik.
 
A szegény népektől elvont gazdagságból ráadásul belső önzés születik, az európai kultúra mára az önzés kultúrája lett. Egyre kevesebben hajlandók húsz-huszonöt év törődést, aggódást, küszködést, költséget belefektetni a saját gyerekeikbe, öreg szüleik mellé pedig kelet-európai vendégmunkást fogadnak idősgondozónak. És ugyanezek az emberek a lelkiismeretüket kifizetik azzal, hogy Willkommenskultur feliratú táblát tartanak a fejük fölé a tüntetésen. Ráadásképpen pedig erkölcsi fölényüket éreztetik azokkal szemben, akik a saját gyerekeikkel és szüleikkel törődnek inkább.
 
Ma ahhoz kell erő, kitartás, erkölcsi bátorság, hogy az ember a felelős jóság útját válassza. Más út nincsen, ha meg akarunk maradni európainak.
 
A szerző újságíró