Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Dr. Jelenits Istvánnal a piarista rendházban beszélgettünk.

| 2017-02-10 | admin |

 

     Fiatalnak lenni jó, de nem mindig könnyű”       

A nyolcvanötödik életévét taposó piarista szerzetes, irodalmár, tanár élete nagy részét a katedrán töltötte. Száz meg száz diákot vitt nyaranta túrázni, közben mesélve, beszélgetve tanított, nevelt az életre.
 
http://noklapja.nlcafe.hu/app/uploads/2017/02/18-kozeli.jpg
 
 
 
– Tanár úr, mit gondol, jó ma fiatalnak lenni?
 
– Fiatalnak lenni jó, de nem mindig könnyű. És ennek több oka van. Ma nem biztos, hogy szeretnék a helyükben lenni. Gazdag életem volt, sok mindent meg- és átéltem, tudom, méltányolom, hogy ami egykor veszteségnek tűnt, kiderült, az is nyereséget hoz. Ami úgy vélem, nem jó ma, az a fiatalok érdeklődésének szétszóródása. Minden ott van előttük, elérhető, mégis tétován, tehetetlenül állnak. Azt szoktam mondani, az élet egy nagy fogadás. Az ember belép, terített, minden földi jótól roskadozó asztal várja, áll, néz, aztán pakolgatni kezdi a tányérját. Túlpakolja. Sétál tovább, mást, jobbat, szebbet, ínycsiklandóbbat lát. És bánkódik: ebből miért nem vettem? A fiataloknak számot kell vetniük azzal, ezen a fogadáson nem lehet mindenből enni, mindent kipróbálni. Ahhoz kevés egy élet. Valamit bátran, jó kedvvel ki kell választanunk, s a többiről bátran le kell mondanunk, akkor lesz igazán közünk az egészhez.
 
– Ez a pályaválasztásra és a párválasztásra is értendő?
 
– Természetesen. Mindenre. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán egy dologgal szabad foglalkozni, azt nem mondom. De a fiataloknak érdemes egy hivatást, szakmát megszeretniük. Abban érezzék otthon magukat, abban legyenek igazán jók. Ha egyvalamiben igazán otthon vagyok, többet ér, mintha számtalan dologba belekapnék, és negyvenéves koromra még mindig nem tudnám, hol, mikor köteleztem el magam.
 
– Feltételezem, a fiatalság nagyon más volt, amikor negyvenháromban a nagyváradi gimnázium diákja lett.
 
– Más idők jártak. A csonka Biharban nem volt megyeszékhely, így Berettyóújfaluból csináltak azt. Édesapám megyei tisztviselőként ott helyezkedett el; édesanyámmal itt kezdték ifjú életüket, ott születtem. Amikor Észak-Erdély rövid időre visszakerült Magyarországhoz, a megyeszékhely ismét Nagyvárad lett, és én ott, a premontreieknél kezdtem a gimnáziumot, amit aztán Budapesten fejeztem be. Kikerültem a gyerekkorom világából egy ellentétekkel teli nagyvárosba. A románok elköltöztek, mi sajnáltuk is őket. A gimnáziumban sok érdekes dolog vett körül. A Horthy-kormány például kötelezővé tette, hogy a vegyes nyelvű területeken románt kell tanulni, amiért a székely gyerekek háborogtak Én inkább úgy éreztem, hogy ez kedves dolog. Nem úgy bánunk velük, mint ők velünk, hanem megtanulunk a nyelvükön. De mesélek mást. Édesapám szeretett kirándulni, a hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, túráztunk, fölfedeztem a világot. Egy románok lakta faluban vettünk ki szobát, és gyerekfejjel foglalkoztatott, hogy lehet szót érteni, összebarátkozni ezekkel az emberekkel.
 
– A háború évei alatt már Budapesten éltek.
 
– Amikor jött a második világháború, egy vasárnap reggel édesapámmal kimentem újságot venni. Nyitotta, olvasta, én meg a címlapon észrevettem, hogy két hónappal később kezdődik az iskola. Nagyot ugrottam örömömben. Édesapám szomorúan mosolygott, és azt mondta: tudod, fiam, ebben több a sírnivaló, mint az öröm… Aztán őt elvitték katonának, amerikai fogságba került, minket Budapestre hoztak, itt kerestünk menedéket. Elevenen él bennem a német tankok bezúdulása, Váradon a légiriadók, ahogy az iskolába járó sok gyerek megy a pincébe. Föl tudom idézni az első bombatámadás hangját, utána a hazavezető út képét, az összedőlt házakat, a szörnyű rombolást. Féltem, mert egyszerre arra gondoltam, talán mindenünk odalett. Akkoriban tudtuk meg, hogy egy zsidó osztálytársunk, akiről azt hittük, beteg, azért nem jött iskolába, mert meghalt. Az orvos édesapja mérget adott az egész családnak, hogy megmentse őket a gettótól. Ilyen emlékeim vannak a középiskolás évekről.
 
– Aztán néhány évvel később már ott állt a katedrán.
 
– A háború után jött a nagy átalakulás, nekem pedig érettségi után a bölcsészkar. Fiatalon tanár lettem, beléptem a piarista rendbe, és öt évre a rend kecskeméti gimnáziumába kerültem. A negyvennyolcban államosított egyházi iskolák közül nyolcat adtak vissza, ebből kettőt a piaristáknak. És mert a kecskeméti volt az egyetlen egyházi tanintézmény a Duna bal partján, ide jöttek Debrecenből, Bácskából, Szatmárból is sokan, akik papnak készültek. Újdonság volt számomra a sok élénk fi ú, a vegyes, különböző származású társaság. Együtt tanult a gróf, a társadalmi átalakulás miatt nehéz sorba került csendőr, a falusi paraszt gyereke, és jól kijöttek egymással. Szűkös anyagiakkal akkor kezdtük kialakítani a diákotthont, húsz-harminc gyerek szalmazsákokon aludt a nagy hálóteremben.
 
– Nem volt nehéz rendet tartani?
 
– Mások voltak a kölykök akkoriban. Kíváncsi, szilaj, de összetartó, érdeklődő fiúk, akiket olykor kellett fegyelmezni, megemelt hanggal, és nagyritkán egy elcsattanó pofonnal.
 
– És ezt lehetett? Nem panaszkodtak a szülők?
 
Mások voltak a körülmények, az eszközök is. No és ami fontos, a fiúk otthon is szokva voltak a rendhez, csupán átjöttek egy másik rendbe. A családok válsága megmutatkozik a nevelésben. A gyerek már féléves kortól bölcsődés, nem alakul ki benne a család kép, a szülő is csak reggel, meg este látja. A felszólítást, hogy nem szabad, ritkán hallják. Ráadásul ott a TV, a net, az okostelefon, a világ bejön a fotelbe, ami egy csomó más szituációt szül, hát természetes, hogy másként nevelődik.
 
Régen a tanárra felnéztek, mára a szakma becsülete roppant meg, amit a szülők bizalmának megroppanása követett. Stb., stb