Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Karácsonyi elgondolkodtató

| 2017-12-21 | sz3rk |

 

 Bogár László

Derszu Uzala karácsonya
A tajgavadász azért fohászkodik tehát, hogy be tudja bizonyítani, nem gátlástalan kirablója lesz a világnak, hanem a lét eredendő harmóniáját megértő gondozója, megnemesítője
Bogár László – 2017.12.19. 01:24
 
Akira Kuroszava japán filmrendező az egyetemes filmtörténet meghatározó alakja. Így karácsony táján, amikor a megnyugvásra váró lélek leginkább keresne fogódzót, reményt, hogy a káoszba süllyedni látszó világ sorsa talán jobbra fordulhat majd, sokszor eszembe jut Kuroszava talán leghíresebb filmje, a Derszu Uzala. A film cselekménye nagyon egyszerű, amit így foglal össze a filmlexikon: „Arszenyjev kapitány vezetésével kis katonai csapat érkezik az Usszuri-vidék végtelen erdőségébe, hogy feltérképezzék az addig ismeretlen területeket, valamikor 1902 körül. Tapasztalt vezető hiányában a csapat nehezen boldogul a civilizációtól távol eső, könyörtelen, vad vidéken. Az erdő mélyén barangoló katonákat a véletlen sodorja össze Derszu Uzalával, a nanáj vadásszal, aki egész életét a vadonban töltötte. Derszu a csapat élére áll, és keresztülvezeti a szibériai tajgán. Az együtt töltött hónapok során az öreg vadász és Arszenyjev között mély barátság szövődik.” 
 
A történet tehát nagyon egyszerű, ám a film igazi cselekménye nem a hétköznapi értelemben vett lejátszástechnikában bontakozik ki, hanem ennél sokkal mélyebb létfilozófiai szinteken. A lassan áramló filmtörténet ugyanis azt a lelki, szellemi átalakulási folyamatot írja le hihetetlen költői finomsággal, amelynek során a nyugatias modernitás egész célrendszerét, a felvilágosodás tudományos gondolkodását jóhiszeműen magáénak valló Arszenyjev szép lassan felismeri, hogy az egész életét e civilizációtól távol töltő Derszu valójában a létezésre vonatkozó sokkal mélyebb tudással bír, mint az őt „vadembernek”, primitív lénynek vélő nyugati fehér ember. 
 
Hogy a fehér ember okossága, ami a világegyetem általa felismerni vélt rendjének oksági összefüggéseit vetítené rá mechanikusan az emberi lélek egész belső természetére, erkölcsi, szellemi világára, végzetes tévedésen alapul. Főként arra a tévedésre épül, hogy a mindent e mechanikus okságra visszavezető logika képes a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg végtelen gyarapítására egy olyan véges és hihetetlenül finom, kényes, módfelett sérülékeny egyensúlyok bonyolult rendszerére épülő világban, mint a földi élet. 
 
A film legcsodálatosabb jelenetei azok a történéssorok, amikor a nyugatias fehér ember elnéző és szánakozó mosollyal figyeli Derszu az emberen túli szellemvilággal zajló kapcsolatát, kommunikációját. Ám a váratlanul kiéleződő helyzetekben mégis csak rá kell döbbennie arra, hogy ezek az „irracionális” szertartások és az ezekre épülő cselekvéssorok sokkal mélyebben és tisztábban fejezik ki az emberi létezés lényegét, mint a fensőbbsé-gében oly elbizakodott nyugatias tudomány. 
 
Ha megpróbáljuk megérteni, vagy inkább átérezni Derszu primitív szertartásainak lényegét, nagyon elgondolkodtató következtetésekre juthatunk a huszonegyedik század emberére váró kihívások természetét illetően. A tajgavadász ugyanis, amikor elejt egy vadat, olyan három szellemi rétegű engesztelő szertartást visz végbe, amelynek lényegét a nyugatias modernitás görcsös igyekezettel törekszik nem létezőnek tekinteni, ám ennek az elfojtásnak a pusztító következményeit egyre kevésbé képes kezelni. E háromrétegű engesztelő szertartás első eleme a bocsánatkérés, annak belátása, hogy egy élet kioltásával a kozmikus rend szövetének roncsolását vittük végbe, és ez akkor is létbűn – és itt a lényeg –, ha bocsánatkérésünk során azt is megvalljuk, hogy saját belső rendünk fenntartása csakis így kivihető. Egy élet fenntartása tehát az anyagi világ alapvető törvényei szerint csak más életek kioltásával lehetséges. És éppen erre a szívszorító nagy létdrámára épül az engesztelő szertartás másik két eleme. 
 
A következő réteg során meg kell ugyanis fogadnunk, hogy mértékletesek leszünk, és mindig kizárólag csak annyi életet (magasan szervezett rendet) oltunk ki, amennyi a saját életünk fenntartásához feltétlenül szükséges. És végül a harmadik, legfontosabb, de egyben legbonyolultabb réteg az, amelynek során arra is fogadalmat kell tennünk, hogy mindent megteszünk azért, hogy bizonyítsuk, mindez nem szegényíti, hanem gazdagítja majd a világegyetemet. Mert az ember így olyan létpotencialitásokat is világra segíthet majd, amelyek e tudatos beavatkozása nélkül soha nem létesülhetnének, és hogy a világ megnemesül majd mindettől. 
 
Ennek legegyszerűbb példája valóban a fajok „nemesítése”, amikor az ember lassú, türelmes aprómunkával megérti a lét legmélyebb összefüggéseit, és a létezés felszínére segít olyan élőlényeket is, amelyek e beavatkozás nélkül nem jelenthetnének meg. A sok ízletes körte- vagy őszibarackfajta közös őse valamikor talán ízetlen gyümölcsöt termett, ám a nemesítés türelmes létmegértő munkája szebb és harmonikusabb hellyé tette a világot. 
 
Derszu azért fohászkodik tehát, hogy be tudja majd bizonyítani, képes a „jó gazda gondosságával” gondozni a szakrális felelősségére bízott létezést. Hogy képes bebizonyítani a szellemvilág urainak, hogy „jó csere” ment végbe, a másik lény életét kioltó ember ennek nyomán önmaga élete építő-alkotó rendjének szellemi energiájával az egész létezést megnemesíti majd. Hogy nem gátlástalanul cinikus kirablója, élősködője lesz a világnak, hanem a lét eredendő harmóniáját megértő és abba szelíd alázattal belehelyezkedő gondozója, megnemesítője. 
 
Jó lenne, ha legalább így, karácsony táján volna bátorságunk Derszu létigazságának biztató csodáját átélni. Nem sok kell hozzá, csak a mindenség maga.