Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Hová vezet a liberalizmus?

| 2018-01-04 | sz3rk |

 

 Msgr. Marcel Lefébvre Érsek Úr, 1975. december 29-én, Barcelonában tartott konferencia-beszéde 

 
"A katolikus hit megvédése érdekében szükségesnek tartom, hogy válaszoljak a laikusok és a papok hívására, akik felismerik az egyház jelenlegi helyzetének komolyságát. Próbáljam megismertetni a válság okait, hogy felismerjék az orvoslás lehetőségeit. Nem azért jöttem ide, hogy megvédjem az egyház tézisét vagy orientációját; azért jöttem, hogy megvédjem a hitet, ahogyan azt egy hónappal ezelőtt Kanadában tettem, korábban Angliában és Belgiumban." 
 
Egyház és liberalizmus .
 
Úgy vélem, hogy nem lehet megérteni az egyház jelenlegi helyzetét, ha csak a mi századunkra vonatkozó adatokra hivatkoznék. A tizenkilencedik és a huszadik században a pápák, mint VI. Pius, VII. Pius, XVI. Gergely, IX. Pius, Szent X. Pius, XI. és XII. Pius kénytelen volt küzdeni a liberalizmussal és a liberális katolicizmus hibáival. Folyamatosan hangsúlyozták az egyház igazságát – mint az üdvösség egyetlen eszközét – és létének szükségességét. Figyelmeztettek, hogy egyedül csak ehhez ragaszkodjunk. Tudták, hogy kötelességük állandóan megerősíteni testvéreiket, mivel csak az Egyház rendelkezik egyedül az igazsággal, amelyet Urunk Jézus Krisztus ránk bízott. 
 
A liberalizmus alapelvei .
 
Az említett kérdésben a liberálisoknak természetesen más elképzelésük volt, s ezt a pápák folyamatosan visszautasították, de ennek ellenére mindig felszínre került. Ezzel megmagyarázhatjuk az egyház jelenlegi helyzetét: mindig is az 1789-es Francia Forradalom létrehozását akarták az egyházban[1]. 
 
Ezek az elvek – aki ismeri őket – a protestantizmuséi. De ez alapvetően liberális, és belőle származik a tizennyolcadik század filozófusainak gondolkodása: Voltaire-é, Rousseau-é, Diderot-é és mindazoké, akik a liberális filozófia szócsövei. Hirdetik a felszabadulást minden kényszer – különösen az igazság kényszere – alól. 
 
Az igazság arra kényszeríti intelligenciáinkat, hogy megismerjük a dolgokat, ahogy vannak, a valóságukban, amely ránk van bízva. De a liberális ezt nem akarja, hogy hit, a Szentírás vagy az Egyház hagyománya mintegy az emberen kívülről nyilatkoztasson ki egy igazságot. A liberalizmus azt akarja, hogy az egyes embernek legyen igaza, meg akarja szabadítani a dogmától. Az emberi értelem, a tudomány nevében a liberális is elutasítja a hitet. 
 
Végül a liberalizmus harmadik eleme: szabadulni a törvénytől. Úgy véli, hogy az ő lelkiismerete uralkodhat a törvényen, ezért elutasítja az erkölcsi törvényt. Ez az ú.n. szabadság a liberalizmus alapja. Emiatt a liberális elutasítja az összes függést: a társadalom függését az Istentől, Aki az igazság, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásától. Így tehát a protestantizmusból és ezekből a filozófusokból, ezekből a liberálisokból és azokból, akik sikeresen teljesítik ezt a szellemi rombolást, a társadalom teljes megsemmisítéséhez jutottunk el. 
 
A liberalizmus beszivárgása az Egyházba .
 
A II. Vatikáni Zsinatig el lehetett mondani, hogy az egyház a pápák hangján keresztül mindig ellenállt a liberalizmusnak. Mindig elítélte a hibáit, és emlékeztetett az igazságra, a hit és a törvény elfogadásának szükségességére. Látjuk a mély ellentétet: hiszen a liberális ellenáll a hatalomnak, nem tudnak együtt létezni. 
 
De a liberalizmus lassan belépett az egyházba, először a szemináriumok és később az egyház püspökeinek és papjainak szellemében. Ugyanazokat az elveket igyekeztek alkalmazni mint a világ, a protestantizmus, azt gondolva, hogy az egyház veszély nélkül is elfogadhatja őket. Ez történt a Zsinaton, hogy nem volt semmi más, mint a liberalizmus asszimiláló elvei, a kívánt unió az Egyház és a liberálisok között. Sokszor mondtam előadásaimban: a kollegialitás, az ökumenizmus és a vallásszabadság a három fő kérdés, melyet a legtöbb szenvedéllyel vitattak meg a Zsinaton. Figyeljük meg, hogy ezek pontosan megfelelnek Francia Forradalom szabadság, egyenlőség és testvériség három liberális elvének. 
 
A szabadság, a vallásszabadság. Úgy akarták bemutatni – nem úgy, mint az egyház, hanem – mint a liberálisok forradalmi elképzelése. Az egyenlőség a kollegialitás, vagyis a demokrácia bevezetése az egyházba. Az ökumenizmus a testvériség: magába ölel mindenkit, muzulmánokat, protestánsokat, buddhistákat, minden vallást, mindnyájan testvérek vagyunk. 
 
Nos, ezek az elvek valósították meg a forradalom szellemét – mármint akik a Zsinaton keresztül a három ötletet előterjesztették – de nem azt, ami a zsinati tervezetekben előzőleg megfogant. Az ökumenikus zsinatok ismertek voltak, vagyis az általános zsinatok, ahol a püspökök találkoznak. Ismertük az Egyházak Ökumenikus Egyesületét is, amely önmagában a protestánsok uniója. Ezt a fajta az ökumenizmust már ismertük a Zsinat előtt is, de vigyázat: kizárólag párbeszéd katolikusok és a protestánsok között. Ám a zsinati ökumenizmus, mint ahogy ma már tudjuk – és amiként látjuk a következményeket – valójában intercommunio a protestánsok és katolikusok közt, egyesülés vagy egyfajta közösség minden vallással. Ez az ökumenizmus egy hamis ökumenizmus, mellyel valójában elérkezünk a katolikus vallás megsemmisítéséhez. 
 
Vallásszabadság .
 
Ugyanígy a vallásszabadság. A pápák mindig beszéltek róla, a vallás szabadsága és a vallások választásának szabadsága egyáltalán nem ugyanaz. A pápák mindig is kijelentették hogy, a vallások szabadon élnek, de az igaz vallás, a katolikus. Nem bármely vallási irányzat, vagy szekta. A toleranciát élvezhetik, anélkül, hogy ugyanazokat a jogokat élveznék. Ez az, amit VII. Pius pápa határozottan kifejtett, amikor a XVIII. Lajos királyhoz fordult a kultuszok szabadságának bevezetése kapcsán, amely Franciaországban korábban nem létezett: „…Tévedés minden kultusz egyenlőségét hirdetni és engedni, amelyben a szekták és a zsidó kultusz Krisztus szent menyasszonyának rangjára kerül, ebből nem lehet megváltás”. Az összes pápa ugyanazt mondta. Ha elolvassák a vallásszabadságról szóló zsinati okmányt, látni fogják, gyakorlatilag azt hirdeti: az államokat fel kell kérni arra, hogy minden vallást azonos alapokra helyezzen, és ugyanolyan jogokat biztosítson számukra, mindenkinek legyen saját szervezete. Iskoláikat, sajtójukat engedni kell, hogy mindannyian terjeszthessék ötleteiket. Valójában tehát szükség lesz a katolikus államokkal folytatott megegyezések (konkordátumok) felülvizsgálatára, és a vallásszabadság nevében el fogják érni, hogy ne csak a Vatikánnal való megegyezésüket, hanem az állami alkotmányukat is megváltoztassák. 
 
Felhoznám Kolumbia konkrét példáját, amely nagyon jól alkalmazható a spanyolországi helyzetre. Kolumbia köztársasági elnöke bejelentette, hogy a Szentszék nyilvános kérésére kivette az első cikkelyt az alkotmányból, amely szerint: „A katolikus vallás, a Kolumbiai Köztársaság által egyetlen elismert vallás”. Sajnálatát fejezte ki: megérti, hogy sok katolikus meglepődik, ha úgy gondolja, hogy Urunk Jézus Krisztus társadalmi uralmát eltávolítottuk az országukból. Hozzátette, hogy ő maga mindig próbál jó katolikusként élni, hogy számára nagy tiszteletben áll a katolikus vallás és mindig a legjobban fog cselekedni az egyházért, de ez mostantól nem az egyetlen hivatalosan elismert vallás Kolumbiában. A nuncius a haladásról, a fejlődésről, az emberi méltóságról beszélt. Ilyen beszédet egy szabadkőműves is tarthatott volna. A Püspöki Konferencia elnöke tartotta a harmadik beszédet utalva a zsinati dokumentumra, mint a vallásszabadság igazolására, úgy, hogy a katolikus vallás már nem az egyetlen elismert vallás a Kolumbiai Köztársaságában. A kolumbiaiak 98%-a katolikus, és csak 2% -a nem katolikus. Aztán megtudtam, hogy a püspöki konferencia titkára, két évig a köztársasági elnökségen volt a Vatikáni Államtitkárság képviselője. Ez a példa nagyon súlyos, és elsősorban Spanyolországot érinti, mert biztosak lehetünk benne, hogy a Szentszék itt is ugyanazt akarja, nemcsak a régi egyezmény megszüntetését, hanem az alkotmány megváltoztatását is [2]. Nos ez lett az eredménye a lelkiismereti és vallásszabadságról szól zsinati dokumentumnak. 
 
Joggal kérdezhetik: a zsinati atyák mind képesek voltak elfogadni egy ilyen dolgot? Biztosíthatom Önöket, hogy vagyunk kétszázötvenen püspökök, akik megértették ezt a nagyon komoly veszélyt, hogy minden katolikus állam léte rá fog menni a vallásszabadságról szóló nyilatkozatra, és ezért mindent megtettünk annak megakadályozása érdekében, hogy kihirdetésre kerüljön. Mert végül az állam nem tudja meg- és betartatni az igazi vallást, hanem éppen ellenkezőleg, mindenkinek szabad utat kell adni anélkül, hogy felügyelhetne rá. Ez teljesen ellentétes a mi Urunk Jézus Krisztus uralmával és egybeesik az egyház végével. 
 
Miért létezik az Egyház a Földön, hogyan terjesztette Urunk Jézus Krisztus uralmát, és a keresztény civilizációt, az egyetlen érvényes civilizációt? Mert nincs más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus. Szent Péter azt mondja: „nincs másban üdvösség, nem kaptunk más nevet a földön, hogy megmentsen minket, mint a mi Urunk Jézus Krisztusét”. Ezért, ha egy állam katolikus, vezetőjével és lakosságának 98 %-ával az állam feladata, hogy megtartsa a hitet, az üdvözülés egyetlen forrását, ezért van az Egyház, hogy a lelkeket egyesítse a mi Urunkkal és megmentse őket az örökkévalóságra. Ezért el kell utasítania más vallásokat, vagy csak bizonyos toleranciával kell kezelnie őket, ha nem tehet másképp. Ez az, amit az Egyház mindig tanított a katolikus vezető szerepéről. 
 
A Zsinaton mindezt megváltoztatták, azt állították, hogy amikor már nem létezik majd katolikus állam, Oroszország elfogadja a vallásszabadságot, és megadja a lehetőséget a vallások működéséhez. De ez csak ürügy volt félrevezetni minket, mert végül még azok is, akik ezt mondták nekünk, nagyon jól tudták, hogy Oroszország sohasem fog elfogadni egy ilyen dolgot. 
 
Ezért a vallásszabadságról szóló nyilatkozat létrejöttének oka a szabadkőművességben keresendő, amelynek célja az, hogy elnyomja Urunk Jézus Krisztus uralmát a földön, és egyfajta egyetemes vallást alakítson ki. Minden, ami nem a mi Urunk Jézus Krisztustól jön, szükségszerűen az ördögtől származik.
 
Congar atya, amikor azt mondták neki, hogy a lelkek megmentése érdekében az egyháznak feltétlenül hirdetni kell az Úr Jézus Krisztus igazságát és kinyilatkoztatását, azt válaszolta, hogy most ezeket a dolgokat már nem tekintik igazságnak, hanem egyetlen lényeges dolog az emberi méltóság. De mi az emberi méltóság? Az hogy szeressük az igazságot és a jót! De mivel az igazság és a jó a mi Urunk, Jézus Krisztus, itt ismét visszakerülünk a problémához. Ha az emberi méltóság ürügyén a vallásokból szabadon választanunk kell, ha ezek egyenrangúak, akkor az Egyház már nem lehet misszionárius, és már nem tudja hirdetni az evangéliumot. 
 
Ez a vallásszabadságról szóló nyilatkozat olyan szöveg, amely tönkreteheti az egyházat a legszilárdabb alapjaiban és misszionáriusi szellemében, s amely minden államot és katolikus társadalmat lerombol. 
 
Kollegialitás. 
 
Most térjünk át a másik zsinati okmányra, amelyik bevezette a demokráciát az egyházban: a kollegialitás. Ahhoz, hogy ezt bevezessék elvileg ellentét jön létre bármely törvényhatóság létével és funkciójával. A pápa, a püspök, vagy plébános, kérje ki az alacsonyabb szint véleményét és fogadja el annak felügyelő joghatóságát. Ez nagyon komoly, különösen a Szent Egyházban, ahol a hatóság személyes. Például a pápa tekintélye közvetlenül az Istentől származik az ő személyére vonatkozóan. A bíborosok csak jelölik őt, nem adnak neki hatalmat. Ugyanígy a püspök hatósága a hívei fölött a felszenteléséből származik. A papot kinevezik plébániára, felülről feljogosítja őt a hatalmat adó tekintély, de nem az egyházközsége. Ő a papszentelése révén részt kap Isten tekintélyéből. 
 
„Minden hatalom Istentől származik”, ahogy Szent Pál azt mondja. Egy családapa is – a legszelídebb is – családja fölött hatalmat gyakorol, bizonyos értelemben részt kap az Isten atyai hatalmából. Ezzel szemben a Zsinat létre-hozta a kollegialitás elvének megfelelően a papi tanácsokat, püspöki tanácsokat, amely nélkül a püspök személyes joghatóságával nem járhat el. Ez erkölcsileg és fizikailag azzal a kockázattal jár, hogy jelentős nehézségekkel szembesülnek. Így a püspök nem tehet bármit papi tanácsa nélkül, a plébános a gyülekezeti tanács nélkül, a pápa a szinódus vagy a püspöki konferenciák nélkül. 
 
Amikor hivatkozunk a Szentatyára, hányszor halljuk, hogy a római dikasztériumok a püspöki konferenciákra utalnak. Milyen lesz a kapcsolat a pápához hű püspökök, papok között? Míg korábban a pápa volt az atyja mindenkinek, a legkisebb a laikusok írhattak neki, és kaptak választ, tudva, hogy az ő esetét is meghallgatták. De ma, még a püspökök sem tudnak közvetlenül egyeztetni a pápával, azt mondják nekik, hogy egyeztessenek a püspöki konferenciával. 
 
De a püspöki konferencia nem isteni intézmény, és ilyen demokratikus testületek bevezetésével ténylegesen megsemmisült az egyház isteni tekintélyének gyakorlása. A püspökök félnek egymástól és például, ha felkérik őket, hogy hozzanak döntést egy szeminárium, vagy a katekizmus, vagy az iskolák ügyében, azt mondják: nem szabad, ők nem tehetnek semmit anélkül, hogy ne konzultálnának a püspöki konferenciával, ezzel vagy azzal a bizottsággal. Ez nagyon komoly, mert egy püspök, aki már nem rendelkezik a vezető szabadságával saját egyházmegyéjében, már nem is az atyja annak. Kétségtelen, hogy nagyon hasznos a püspökök számára, hogy egymástól tanácsot kérjenek, de ezt már a régi egyházjogi törvény is előírta. A püspöknek volt egy tanácsa (kanonoki testület), de csak tanácsadó és nem döntéshozó hatalommal. Szabadon választotta és nevezte ki a tagokat, miközben mostanra mindezeket a tanácsokat megválasztják, vagyis a tagokat rákényszerítik a püspökre. Ugyanígy a püspöki konferenciák nem rosszak, ha együttes hatalmuk bizonyos közös célok megvalósítására, megítélésére korlátozódik: például egy szeminárium, egy egyetem megvalósítása vagy egy katolikus újság megalapítása. Jó, hogy a püspökök konzultálnak egymással, de nem tudnak semmit tenni a saját egyházmegyéjükben az egész püspöki testület megkérdezése nélkül. Különböző szabályoktól, gátló tényezőktől függ a püspöki konferencia, ez teljesen elfogadhatatlan. Az egyház törvényeivel ellentétes, hogy a szemináriumok, sajtó, iskolák vagy katekizmustól nem a megyéspüspöktől függ. 
 
Az ökumenizmus és következményei .
 
 A liturgikus reform .
 
Szintén fontos megemlíteni az ökumenizmus következményeit, elsősorban a liturgikus reformot, amely véleményem  szerint olyan hamis ökumenizmusból származik, amely többé-kevésbé a protestantizmusban gyökerezik. Úgy akarunk közelebb menni a protestánsokhoz, hogy nem őket vonzzuk a katolicizmushoz, hanem magunk válunk protestánssá. 
 
Ezért változtattuk meg a Szentmise áldozati formáit, s mindazon szentségek rítusát is, amelyek meghatározták a papi karakter mivoltát. Mindez azért történt, hogy elkerüljék mindazt, ami a protestánsokat zavarná. De miután minden reform előtt gondolkodni illik, azzal foglalkoztak, hogy mi a protestánsok gondolkodásmódja, végül oda jutottak, hogy el kell távolítanunk mindazt, ami egyértelműen katolikus, mindazt, ami igazán emlékezteti a katolikus embert hitének a protestáns hibákkal szembeni igazságára. 
 
Például, új szövegeket vettek a temetésekre: azt látjuk, hogy már nincs különbség a test és a lélek között, még akkor sem, ha a „létfontosságú elvről” beszélünk. A papok breviáriumából az összes ún. átok-zsoltár el lett távolítva, mely arra kérte Istent, hogy tönkretegye a vallás és az egyház ellenségeit. Miért? Cenzúrázzuk a Szentlelket? Ezután csak a protestánsoknak megfelelő zsoltárokkal imádkozhatunk? Ugyanígy a zsidók felé is hajlunk: az új felajánlási szöveg nem más, mint egy negyedik századi zsidó áldás, amivel egy rabbi, vagy családfő megáldja az étkezést. 
 
Ami a Szentmise-kánon átalakulását illeti, különösen a Consecratioét, annak gyökerét Luthernél fogjuk megtalálni. Mert a „Hoc est enim corpus meum” után hozzáadjuk a „Quod pro vobis tradetur”-t: „Ez az én testem, mely értetek adatik”. De Luther nem tette hozzá, nehogy reprodukálja az utolsó vacsorát, amely a protestánsok számára csak étkezés, és nem szentáldozat. 
 
De a Trentói Zsinat így tanít: „Aki azt mondja, hogy az utolsó vacsorán csak egy étkezés volt, és nem egy áldozat, legyen átkozott”. Az Utolsó Vacsora valódi áldozat: Urunk felajánlja és odaadja testét és vérét, előre vetíti az áldozatot, amelyet a kereszten véghezvisz. 
 
De a protestánsok ezt tagadják, és az Utolsó Vacsora történetét csak megemlékezésként használják. Ez az, amiért az átváltoztatás szavait tagolás és különösebb megállás nélkül felolvassák, míg a Missale Romanum utasítása azonnal világossá teszi, hogy rendkívüli titok valósul meg, az áldozati cselekmény a mi Urunk Jézus Krisztus jelenlétéről, aki itt és most valósítja meg keresztáldozatát. 
 
A protestáns fogalom eleve halott, mert csak történelmi szintű: megemlékezünk az időbeni dolgokról. A katolikus azonban hiszi és vallja, hogy a mise igazi áldozat, ugyanaz történik, mint a Golgotán. Nincs különbség a Kálvária és szentmise között, az áldozat a Golgotán véres volt és vértelen a misében; de az egyikben is és a másikban is Urunk Jézus Krisztus az áldozat és a pap. Mi papok csak a szolgái vagyunk, Krisztus személyében cselekszünk, de az igazi bemutató Ő. 
 
Ezért a római Kánon rubrikái szerint a pap megáll, mielőtt kiejtené csodálatos szavakat, melyek által a leg-különlegesebb csoda, a mi Urunk legszentebb titka, minden keresztény civilizáció forrása megvalósul. Ne felejtsük el ezt: a keresztény civilizáció egészében megtalálható a pap átváltoztató szavaiban, mert az áldozat a kereszténység létfogalma. A kereszténynek egyesülnie kell a mi Urunk áldozatával; az egyház által nyilvánosan felajánlott golgotai áldozat, a pap az oltáron ahhoz az egyetlen áldozatához csatlakozik. Mindez kihatással van a keresztény civilizációra, amelynek szíve a szentáldozás.Ezért gyönyörű templomainkat, katedrálisainkat, csodálatos szentélyeinket az oltár fölé emeltük. De a protestáns számára mindez halott, hiszen vallása csak történelmi. 
 
Miért másoljuk a protestánsokat? Miért kell a papnak az átváltoztatás szavait ugyanolyan hangon felolvasni, mint a többit, anélkül, hogy meghajolnának az Úrfelmutatás előtt? Mindez rendkívül veszélyes, különösen a mostani gyermekek számára, akik nem ismerik a régi formát, protestáns gondolkodásúak lesznek. Amikor megkérdezi, hogy mi történik az oltáron, azt fogják válaszolni, hogy ez emlék-étkezés, az Eucharisztia, közösség, de nem mondják azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus áldozata a Kálvárián. Már nem tudják, mert nem mondjuk többé, nem hisszük többé. Még a papok is kételkednek az igazi jelenlétben. Az Oltáriszentséget eltávolítottuk az oltárról; bárki szétoszthatja, mert már nem hisz abban a valóságban, hogy a mise maga a golgotai a Szent Áldozat. 
 
A katekizmus reformja .
 
Az ökumenizmus másik nagyon súlyos következménye a katekizmus és a hitoktatás reformja. Nem tagadjuk, de félretesszük azokat a bizonyos igazságokat, amelyekről már nem beszélünk. Többé nem fogunk angyalokról, pokolról vagy purgatóriumról beszélni, nem is szólva a limbusról. Beszélni fogunk Szűz Máriáról, de nem fogjuk többé azt mondani, hogy mindenkor szűz volt. Nem fogunk beszélni az eredeti bűnről. Ezek mindegyike elengedhetetlen a mi szent vallásunkhoz, és nem lehet elhallgatni őket.
 
Azt fogják mondani, hogy ha a pokolról, a purgatóriumról vagy az eredeti bűnről beszélnek, a gyerekek számára ezek nagyon komplexek, ezért ne terheljük vele őket. Azt fogjuk mondani, hogy vallásunknak még mindig fejlődnie, a hit kifejezésének alkalmazkodnia kell. De a hitoktatás átalakításával, végül a hit átalakításához és a fogalmak megváltoztatásához jutunk. 
 
Hitünknek, a katolikus hitnek a megértéséhez a mi Urunk Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának betartásához, az Isten akarata miatt kell ragaszkodni. Igen, ám ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a protestáns hit valami más. Nekik csak egy belső érzés, amely Isten felé irányítja. Észre lehet venni, hogy a szentségek tényleges formulái, rítusai már kifejezéseikben is mintegy a mi hitünk tiltakozásai a protestáns változásokkal szemben, ezért nagyon veszélyes az ő szempontjukból. 
 
A keresztség az új képletek szerint inkább egy beavatás, egy bejutás a keresztény közösségbe, mint az eredeti bűn megváltása és eltörlése. Ez a fajta kollektivizmus megtalálható a bűnbánat szentségénél is. A bűnök, amiket személyes vallomásban fel kell tárni, többé már ne legyenek Isten ellen elkövetett személyes bűnök, hanem a közösség ellen elkövetett bűnök, a szomszéddal szemben a szeretet hiányosságai. Az Eucharisztia is a csak közösség egyik kifejezésmódjává válik: mindannyian egyesülünk ugyanazon kenyér megosztásában. És az Egyházi Rend? A pap immár csak elnöke a közösségnek, már nem beszélhetünk papi karakterről, amelyet a szentelés által kap a Legszentebb Áldozat bemutatására. Így már nem vesz részt, hogy úgy mondjam, unio hypostatica szintjén (Krisztussal mint Főpappal való személyes azonosulásában) vagyis Urunk Istenünk éppen e karakter miatt engedi, hogy részt vegyen a mi Urunk hatalmában, kimondhatja a átváltoztatás szavait és felajánlhatja az áldozatot. Nem, a pap már nem ez, ő csak elnököl a közösségben. 
 
És így van minden szentségünkkel. A házasság csak a keresztény közösség tagjainak mintegy létszámbeli sokszorozódása lesz. Ezen a módon a kollektivista ötlet megtagadja a szentségek csodálatos természetfeletti, kegyelmi valóságát, amely által megszületik a természetfölötti élet, amit a mi Urunk Jézus Krisztus épít bennünk. Ebben két különböző világ tárul fel: az egyik oldalon maradunk pusztán emberi – vallásos emberi – szinten, másrészt magasabbra jutunk a természetfeletti állapotban, az isteni életben, amely a Szentháromságba kapcsol be. Erre hívott meg a mi Urunk. Ez az óriási különbség olvad egymásba a vallásos élet, a szentségek vétele által! Ebben áll a papi ordo nagysága és szépsége. 
 
Így már értjük: hogy ha az Eucharisztia csak a közösség jele, ha a pap nem más, mint a közösség elnöke, akkor világos, hogy hívők felé fordul. Ha étkezés, akkor nem fordítja el az arcát a vendégektől. Nyilvánvaló a magyarázat. A gyermekeknek sem adunk semmit a szájába, csak míg képtelen az egyedüli étkezésre, ezzel magyarázzák a kézbeáldozást. Így mindezek a liturgikus újdonságok nagyon jól kiegészítik egymást. 
 
 
De ha visszamegyünk az áldozat valódi fogalmához, akkor minden másként ítélhetünk meg. Ha az áldozat valóban jelen van az oltáron és a közösség csak az áldozat gyümölcse, akkor azáltal, hogy eszik, részt vesznek az áldozatban. Hasonlóképpen megértjük nagyon jól, hogy a pap, aki bemutatója a szentmiseáldozatnak, valahogy elszakad a földtől a titokzatos és szent szavakat kimondva. Egyedül van Istennel, mint az ószövetségi templom főpapja, aki évente egyszer visszavonult a függöny mögé, elmerült Isten jelenlétében, majd visszatért az áldásokkal a hívekhez. Megértjük, hogy a pap a feszület felé és Istenhez fordul, hogy megvalósítsa ezt a titkot, majd a hívők felé fordul, hogy nekik adja Urunkat, Jézus Krisztust. Ennél fogva egyértelmű, mivel valóban Isten van jelen, letérdelünk a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, és úgy fogadjuk őt; hogy nem merjük megérinteni a mi nem-felszentelt kezünkkel, de megszentelődött ajakkal fogadjuk! Nem azt mondom, hogy eretnek vagy érvénytelen, de a katolikus koncepció megváltoztatásával a liturgikus reform nagy veszélyt jelent, észrevétlenül elvezet minket egy tisztán protestáns mentalitásra. 
 
Összefoglalás .
 
Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk és harcolnunk kell – ha szükséges a halálig –, hogy megvédjük az egyházat a belső ellenségeitől. Össze kell fognunk, meg kell őriznünk mindenekelőtt a hagyományokat. Bátorítjuk az itt jelen lévő papokat, hogy tartsák a liturgia örök hagyományait, mert akkor biztosak vagyunk benne, hogy érvényes szentségek lesznek és az igazságban maradnak. Ezekkel a reformokkal – már látjuk, – hogy minden összeomlik, az emberek elveszítik hitüket. 
 
A Szent Hagyomány hűséges őrzése és helyreállítása nyomán viszont több lesz a papi hivatás is, éspedig jó hivatások! Ezt a szemináriumom több éves ismeretéből tudom mondani, ahol a fiatalok mindenben elégedettséget nyújtanak. Amerikából, Angliából, Ausztráliából, Svájcból, Németországból, Spanyolországból és Franciaországból származnak. Azt hiszem, azt mondhatom, hogy jó és szent papokat fogunk nevelni, mert ők tudják, mi a Szentek áldozata, tudják, hogy azért tesznek mindent, hogy a mi Urunk Jézus Krisztust a lelkeknek adják, és ne csak a kenyeret. Az evangéliumot prédikálják és hogy önmagunkat a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmével kell megszentelni. Igen, meg vagyok győződve róla, ezért lesznek igazi misszionáriusok, igazi papok, akiket Ecône-ban tanítok, nevelek. 
 
Össze kell fognunk, hogy megvédjük a hitet, és tanítsuk gyermekeinknek az igazi katekizmust. Válasszunk olyan hiteles papokat, akik még mindig hűségesek a Hagyományhoz, védjék meg őket, biztosak lehessünk abban, hogy gyermekek megtanulják a katolikus hit elemeit. Szükségünk van katolikus iskolákra is... újra létre kell hozni a valódi kereszténységet. Nem maradhatunk közömbösek, ha azt látjuk, hogy az egyházat lerombolják – minden nap egy kicsit bontja le önmagát – ahelyett, hogy bátran mondaná: Isten mindenható. Még mindig képesek vagyunk valamit tenni. Amit a katolikusok tettek kétezer évig, miért nem tehetnénk ma is? 
 
Reakciós, ultra-tradicionalista embernek mondanak engem, mert visszautasítom a reformot. De elfogadhatom-e azt, ami tönkreteszi az Egyházat? Ezért támadnak Rómában. Felforgatónak neveznek. Utasítottak, hogy zárjam be az összes szemináriumomat. Nos, lelkiismeretem szerint azt kell mondanom, hogy nem tudok együttműködni az Egyház megsemmisítésében. 
 
Végezetül azt kérem, hogy imádkozzanak – én is teljes szívvel imádkozom önökért a jó Istenhez – és meggyőződhetnek róla, hogy Isten felemeli a hit védelmezőit. Biztosan megvédi Egyházát. Isten azért hoz létre itt is egy olyan szervezetet, amely elfojtja a megosztottságot és összekapcsol az igaz hitben, a liturgia és a katekizmus védelmében, még mindig van remény Spanyolországban. Úgy, mint másutt: Svájcban, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, mindenhol vannak csoportok, akik nem akarják elveszni látni a hitüket. Egy napon a püspökökre kényszerítik majd magukat, akik kötelesek felismerni bennük az igazi katolikusokat, a legmegbízhatóbb hívőiket, akikre támaszkodhatnak az Egyház újjáépítésében. 
 
Egy széles körben elterjedt forradalom közepén vagyunk, annak érdekében, hogy a mi Urunk uralkodjék rajtunk, bennünk és a társadalomban és rábízzuk magunkat a Boldogságos Szűzre, Akihez a spanyolok mindig nagy odaadással ragaszkodtak és mindenhol terjesztették kultuszát. Dél-Amerikában, különösen Argentínában, Kolumbiában, templomokat építettek. Peruban, Bolíviában látjuk, hogy a spanyolok átalakították a népeket, mély tisztelettel vannak a Szent Kereszt iránt. Santa Fe és Vera Cruz, már nevükben is hivatkoznak a mi Urunkra, az Ő Keresztjére és Miasszonyunkra. Szükség lesz arra, hogy a hitterjesztésben világszerte elődeink útját járjuk, akik Dél-Amerikát is átalakították. 
 
A spanyolországi püspöki karból jól ismerem, Guerra Campos főpásztorát, Castan püspök urat, Morcillo érsek urat, aki a barátom. Azt mondtam nekik, hogy vigyázzanak, soha ne bízzanak a vallásszabadságról szóló zsinati dokumentum szövegében, vagy az erre épülő egyezményekben, különben az 1936-os forradalom újra el fog indulni. Az Úr őrizze meg önöket attól, hogy elfeledjék az akkori sok gonoszságot. Ha az a sok vértanú vérét ontotta azért, hogy Spanyolország katolikus maradjon, ne adjuk őket kárhozatra. Mutassanak a spanyolok erős és határozott hitet, mutassák meg a mi Urunk Jézus Krisztus, a Szent Kereszt és a Boldogasszony igaz szeretetét. 
 
A fordító személyes vallomása: 
 
Amikor nyugdíjas lettem, elhatároztam, hogy 50 esztendeje gyarapodó hatalmas könyvtáramat módszeresen végigolvasom – most tartok a töredékénél! Egyik első könyv, ami kezembe került, Marcel Lefebvre érsek úr: Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz című műve volt. Első megdöbbenésemet úgy oszlatta el, mint a tavaszi napsugár a szürke téli felhőket. Sorra felidőződött bennem gyermekkorom minden hittanórája, a még iskolába sem járó kisministráns ámulata. S ugyanilyen gyorsasággal ösztönzött, hogy a hivatkozott teológiai könyveket sorra vegyem le a polcomról. Azután az internet segítségével láthattam újra a Szentmise trienti rítusát fiatal, lelkes Lefebvre-tanítványok által bemutatva. Majd egy nagy, egy és háromnegyedórás film az Érsek úr életéről. A fotókról ismert arc immár megelevenedett, a hangfelvételek összetalálkoztak a gesztusokkal, szemvillanásokkal. S öreg fejjel beálltam – képzeletben – az Ecôn-i kispapok közé. Már nem tehetem meg, hogy új életkörülményeket teremtek, de legalább lélekben és a fentihez hasonló szerény munkálkodással hozzájárulhatok a Tradíciót őrzők küzdelméhez. (Pater Anonymus) 
 
Jegyzetek: 
 
[1] E beszéd után 17 évvel, 1992-ben már nyíltan kimondja Ratzinger bíboros a Le Monde-nak adott interjúban: „Nem akarjuk a kereszténységet rákényszeríteni a Nyugatra, hanem, hogy a kereszténység alapvető értékei és a liberális értékek találkozzanak, megtermékenyítsék egymást.” (ford.) 
 
[2] 1947-ben elfogadják az örökösödési törvényt, amely helyreállította a monarchiát Spanyolországban "katolikus és szociális állam"-ként. 1953 augusztusában, XIII. Alfonz király új megállapodást kötött a Szentszékkel. A Zsinat lezárásának közelsége miatt (1965. december 8.), annak tanításai elterjedtek a spanyol papság körében. A Szentszék nyomására Franco tábornok 1966 novemberében alkotmányos reformot kezdeményez, amely elismeri a „vallásszabadság elvét, de a katolicizmus továbbra is államvallás. 1969. július 22-én XIII. Alfonz unokája, János-Károly király lesz az uralkodó. Franco tábornok általános egészségi állapota nagyon aggasztóvá vált (1975. november 20-án halt meg), János-Károly király 1975. október 30-án átveszi az államfő hatásköreit, s már másnap módosítja az Alkotmányt, megerősítve a "lelkiismereti szabadságot", s a katolicizmus már nem rendelkezik többé az államvallás státuszával. 1979-ben Róma és Madrid meg is kötötte az új megállapodást. A Vatikán többé már nem akart hallani a Szentszék és az Államok közötti egyezményekről (konkordátumokról). Egy egyszerű megállapodás, amely magában foglalja a diplomáciai képviseletek cseréjét. (ford.)