Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Szendrei Júlia közelebbről mint ahogy tanították

| 2018-11-24 | sz3rk |

 

 Az idén 150 éve, hogy Szendrey Júliát eltemették. Egy kis olvasmánnyal

emlékezzünk Rá!
 
 
„Ne higyj nekem, ha mosolygok
 
Álarcz ez csak arczomon,
 
Mit felöltök, ha a valót
 
Eltakarni akarom.”    (Szendrey Júlia)
 
 
 
A Feleségek felesége – Szendrey Júlia igaz története
 
 
 
1868. szeptember 6-án, 40 esztendős korában hunyt el Szendrey Júlia író,
költő, műfordító, Petőfi Sándor múzsája és felesége.
 
Szendrey Júlia – az erdődi George Sand, ahogy Ady nevezi – ellentmondásos
alakja a magyar irodalomnak. Mint múzsa és – kevesen tudják – mint költőnő.
Bár csak két évig volt Petőfi hitvese, mégis mindenki így emlékszik rá.
 
Keszthelyen született, az Újmajorban ( ma Szendreytelep).
 
Édesapja a Festetics család birtokán volt gazdatiszt, később a Károlyi
családhoz szegődött Erdődre.
 
Júlia felvilágosultabb volt koránál, Andersent és Sandot fordította.
 
A különc, feminista francia írónő volt a példaképe.
 
Júlia életét, vívódásait fennmaradt naplója segít megérteni.
 
1925-ben régi kéziratok kerülnek a Pesti Napló birtokába. Kiderült, a
dokumentum nem más, mint Szendrey Júlia eltűnt naplói, írásai. A naplókból
fény derült azokra a titkokra, melyek okán Júliát évtizedekig rossz színben
tüntette fel a közvélemény.
 
 
 
Júlia leánykorától fogva naplót vezetett. Erdőd, az egyszerű kispolgári
élet kevés volt a felvilágosult, csapongó lelkű lánynak. Így ír: „ismét olly
hideg és holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én így nem élhetek,
nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy
élek!” 1846 szeptember 8-án találkozott először a nagykárolyi megyebálon
Petőfi Sándorral. Júlia nem lobbant azonnal szerelemre, idő kellett, míg
érzései kialakultak. „Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire
szerettetni érdemel!„ Édesapja, Szendrey Ignác tiltotta a szegény költőtől,
de tehetetlen volt. A fiatalokat már nem lehetett  elválasztani, eljegyezték
egymást: „... e napok óta vagyok Petőfi jegyese, s e nap óta szeretem őt
jobban mint mindent a világon.”
 
Egy évvel megismerkedésük  után összeházasodtak. „Csak mióta asszony
vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát” – írja
Júlia. A forradalmi eszmék a fiatalasszonyt is magukkal ragadták. Ő tűzte az
első kokárdát Petőfi mellére, magának nemzetiszín főkötőt varrt. Ekkor már
szíve alatt hordta a kis Zoltánt. A fiatalasszony naplója néhol nagyon
melankolikus hangvételű, az olvasó azt gondolhatná, a sorok a költő eltűnése
után íródtak. „Mint utósó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt
végképen elalunnék, mint utósó csilláma az életnek a haldokló szemében,
mielőtt azt örökre behúnyná, úgy tetszik előttem e szép derült őszi reggel.”
Míg Petőfi Bem oldalán küzdött a szabadságért, felesége Tordán, majd
Kolozsvárott várta kisfiukkal. Naplójában így írt a nők akkori helyzetéről:
„Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek
a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és
főzni, foltozni és rántásokat keverni!” Júlia gyakran járt nadrágban,
szivarozott és néha felöntött a garatra. Különbözött az akkori asszonyoktól.
 
Petőfi halálhírét hozták a honvédek, de a fiatalasszony bízott férje
menekülésében. Apjához ment Erdődre, de nem volt maradása. Fiát hátrahagyta
családja gondjaira, és férje keresésére indult. „Ki van rám mondva az itélet
s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és
meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.” Naplója mérhetetlen fájdalomról
és elkeseredésről árulkodik. Ellentmondásos híreket kapott Petőfit illetően.
Volt, aki látta a segesvári csatamezőn szúrt sebbel mellkasán. Az osztrákok
a még élő költőt jeltelen tömegsírba dobták. Volt, aki Törökországban látta,
sőt, beszélt is vele.
 
Júlia Pesten élt ekkor, helyzete kezdett kilátástalanná válni. Várta, hogy
családja is Pestre költözzön, tartózkodási engedélyét Liechtenstein tábornok
– Haynau barátja – segítségével hosszabbítatta meg. Petőfi barátai, a Pilvax
kávéház törzsvendégei rossz szemmel nézték az asszony vergődését.
Liechtensteinnel is hírbe hozták. Mindeközben a kis Zoltán Mágocson élt
Júlia családjával. A feleségek felesége kétes hírű nő lett. „A rövid hajú,
férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel
minket, míg a Petőfié volt. Bűnösnek mondani könnyelműség és tudatlanság
volna: ő szimbólumos büntetése volt Petőfi életének és zsenijének.” – írja
Ady 1910 –ben. A fiatalasszony alig több, mint húsz éves, de már özvegy.
Senki sem látja a magára maradt fiatal nőt, csak és kizárólag Petőfi
Sándornét, a nagy költő és szabadságharcos özvegyét. Súlyos szerep egyedül
pénz nélkül Budapesten, a kiutasítással dacolva.
 
Ekkor mutatták be neki Horvát Árpád egyetemi tanárt, aki gálánsan
felajánlja, hogy feleségül veszi a magára maradt asszonyt – annak tudatában,
hogy szerelemről egyelőre szó sincs. Később ezt írta barátnőjének: „Menhely
vagy öngyilkosság között kelle választani s mert Sándor fia miatt élni, ha
lehetséges, kötelességemnek tartám, s nevéhez méltóbbnak tetszék a
férjhezmenetelem, mintha az elutasitott tolakodók jó hirnevemtől
megfosztanak, Horvát Árpád ajánlatát elfogadtam és neje levék.” Júlia
nyilatkozatot tett a szertartást végző plébánosnak: férje, Petőfi Sándor
halott. A Hölgyfutár és a Pesti Napló gúnyos cikkeket jelentetett meg
Júliáról, aki Petőfi halálának évfordulója előtt kötött új házasságot.
 
Míg Petőfi halála után a barát, Arany János az Emléklapra című verssel
fejezte ki együttérzését az özvegynek, most A honvéd özvegye címmel írt
művében tett szemrehányást Júliának. A nő még mindig Petőfit szerette.
Megadatott neki viszont a lehetőség, hogy a kis Zoltánt magához vegye.
Horvát Árpáddal kötött házasságából négy gyermeke született, Attila, Árpád,
Viola és Ilona. A kis Viola csak pár napot élt. Júlia verseket kezdett írni.
1857-ben lépett a nyilvánosság elé Vahot Imre Napkeletjében, Három
rózsabimbó című versével.
 
Három rózsabimbó az én boldogságom,
 
Három rózsabimbó, életem, világom!
 
El van osztva köztük háromfelé lelkem,
 
És mégis mindegyik birja azt egészen.
 
A következő sorok minden bizonnyal Zoltánról szólnak:
 
Előszőr te rólad
 
Szerelmem virága,
 
Kihalt boldogságom
 
Egyetlen zöld ága.
 
Az eltépett multnak
 
Élő bizonysága,
 
A lehullott csillag
 
Fenmaradt sugára! -
 
 
 
 
 
Hans Christian Andersen csodálatos meséi először Júlia fordításában
jelentek meg hazánkban, 1856-ban. Szerepelt köztük  A császár új ruhája vagy
a Rendíthetetlen ólomkatona. A meséket igyekezett a magyar kultúra elemeit
figyelembe véve fordítani.
 
Házasságát beárnyékolta, hogy pletykák keltek szárnyra férje
kicsapongásairól. A férfi dolgozószobája magányába zárkózott esténként, ahol
pornográf tartalmú könyveit nézegette. Júliának is megmutatta őket, de a nő
elutasította próbálkozásait. Külön szobába költözött, kizárólag barátnőjének
írta meg, mi történt: „Ha a természet legmegvetésreméltóbb salakját akarod
látni, nézz egy gyáva férfit. Férfinak alkottatott és gyáva! – Ha nyálkás,
hideg kigyó csusznék el lábaim fölött; ha egyszerre undok varangybéka
meresztené rám kidülledt szemeit, nem költene bennem oly utálatot, undort,
mint egy erőtelen, gyáva férfi csókja vagy csak érintése… kit egy czégéres
nő felhivó tekintete elcsábithat, kinek lelke megengedi őt olly viszonyokba
lépni Hah iszonyodom!”
 
Júlia egészsége sokat romlott az utóbbi időben. 1867-ben édesapja a Zerge
utcában lakást vásárolt leánya számára. Hogy a társasági élet ne vegye
szájára a házaspárt, papíron Horvát Árpád lett a lakás bérlője. Júlia ide
költözött. Tóth József tanító látogatta a beteg asszonyt, felolvasott neki,
beszélgetett vele. Ő az első, aki betekintést nyerhetett Júlia házasságának
titkaiba. Az asszonyt ekkora már legyőzte a rák. A tanítónak diktálta
férjének írt búcsúlevelét, soraiból mélységes megvetés árad: „hogy siromban
minden alakoskodástól mentve, nyugodtan lehessek, akarom: ne háborgassa meg
ott álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni
bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját…
 
…benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra
találtam?!...
 
…egy nő, több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert
nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy
megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a férj előtt oly
kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szivre és nemes lélekre undoritó
fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni s azokat a férjjel órákig
elnézni: mondom, ha ez volt (a mint hogy ugy is van) megbocsáthatlan vétkem:
ezért pirulni vagy bocsánatot kérni: sohasem jutott eszembe s e vétkemre
most halálos ágyamban is büszke vagyok.”
 
1868. szeptember 6-án Szendrey Júlia meghalt. A tanító, sógora és férje
megegyeztek, hogy a naplókat nem hozzák nyilvánosságra. Tóth József fogja
őrizni őket.
 
Mivel senki nem tudta, az asszony miért menekült el házasságából, ez csak
még tovább rontott megítélésén. Néhány rosszakarója a valóságot elferdítve
nyilatkozott róla a lapokban. A Szana Tamás által írt életrajzot szinte a
férj mondta tollba, minden hibát Júliára hárítva. Csak Petőfi Sándor
halálának 60. évfordulóján, mikor családját, Júliát és Zoltánt közös sírba
temetik, kezd pozitívan viszonyulni a közvélemény Júliához. Több könyv,
színdarab tűzte ki célul Szendrey Júlia rehabilitációját. Az igazság azonban
csak a már említett kéziratokból derült ki, 1925-ben. Valószínűleg Tóth
József halála után került a Pesti Napló birtokába a dokumentum, melyben
irodalomtörténeti ritkaságok is voltak (többek között Arany János levelei, a
Válasz Petőfi Sándornak című verssel, Petőfi-kéziratok). A fiatalasszony
élete, cselekedetei emberibbé, érthetőbbé váltak a leveleken, naplókon
keresztül. Mert nem volt csapodár és hűtlen Petőfi emlékéhez, és nem
kalandvágyból hagyta el második férjét. Halálos ágyán édesapjának is írt
levelet. Abból kiderül, mindig Petőfit szerette: „Apám azt mondta, hogy én
boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan
boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal.
Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb
emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk." A
Kerepesi temetőben nyugszik, sírján ez áll: Petőfi Sándorné Szendrey Júlia