Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

GAZDAG LÁSZLÓ : Restrikciós csomag = neoliberális gazdaságpolitika?

| 2018-11-27 | sz3rk |

 

„Véleményem szerint a közgazdasági dilettantizmus jövője Magyarországon még hosszú évtizedekre biztosítva van.”
Nagy Pongrác: A gazdasági rendszerváltás a kispadról. Akadémiai Kiadó, 2004, 74. o.
 
(Összefoglaló ismertetés) A mottóul választott idézet írója Nagy Pongrác, aki előbb észak-amerikai nagybankoknál szerzett komoly pénzügyi tapasztalatokat, majd a Világbank szakértője volt hosszú évekig a rendszerváltás előtt. 43 évi távollét után, 1990-ben hazajött segíteni, tapasztalatait átadni. Fenti könyvében keserű csalódásait fogalmazza meg. Könyve megjelenése óta eltelt újabb 14 év. Magyarország egy főre jutó GDP-je 1989-ben hatszorosa volt Romániáénak, mára ez a különbség elolvadt. A három posztszovjet balti állam már bent van az euróövezetben, ami nekünk még mindig csak álom. Holott nálunk volt egy gazdasági reform 1968-ban, amelynek eredményeit hiba lenne lebecsülni: a szocialista országok közül mi szakítottunk egyedül a neosztálinista, tervlebontásos, direkt-utasításos, bürokratikus gazdaságirányítási szisztémával. Ilyen előzmények után a rendszerváltás óta eltelt három évtized mégis egyértelműen újabb kudarckorszaknak tekinthető a magyar gazdaságtörténetben. Korábban Írországnak, Dél-Koreának, Szingapúrnak, Tajvannak, Hongkongnak stb. kb. három évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy beemelődjenek a fejlettek közé. Mi három évtized alatt csak még lejjebb csúsztunk a nemzetközi rangsorban. Az pedig különösen bosszantó, hogy az okokat a magyar közgazda szakma egyszerűen nem is vizsgálja! Márpedig e cikkben azt állítom, hogy alapvetően nem a politika, nem is a gazdaságpolitika, mint inkább a hazai közgazda szakma a felelős ezért az újabb egyértelmű történelmi modernizációs-felzárkózási kudarcért. Itt most terjedelmi korlátok miatt csupán egyetlen kérdéskörre koncentrálok: a neoliberális és neokeynesiánus közgazdaságtan (és gazdaságpolitika) téves értelmezésére, bosszantó összekeverésére, ami mögött – mint majd látni fogjuk – bántóan vulgáris elméleti felkészültségbeli hiányosságok húzódnak meg. A Bokros–Surányi-csomag példáján fogom bemutatni, hogy a fiskális restrikciós csomagok nem neoliberális gazdaságpolitikák, hanem éppen ellenkezőleg, neokeynesiánus költségvetési politikák voltak, és eleve ebből következett nyilvánvaló kudarcuk. Nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy a magyar közgazda szakma mondott itt csődöt (tisztelet a nagyon kevés kivételnek), és vitte következetesen a magyar gazdaságpolitikát is tévútra, függetlenül a kormányváltásoktól.
 
(Váltás a neoklasszikus elvekről a keynesiánus állami szabályozásra) A klasszikusok (Adam Smith, David Ricardo) a „láthatatlan kéz” elvét vallották, vagyis, hogy a piac (láthatatlan kéz) mindent elrendez a gazdaságban, ha hagyják, ha az állam nem avatkozik be. Így tagadták a válságok (ciklusok) létét is Jean-Baptiste Say dogmája alapján, miszerint minden áru megteremti automatikusan saját keresletét, ugyanis az adásvétel létrejötte mindig csak árkérdés. Karl Marx kérdőjelezi meg először a láthatatlan kéz elvét és a Say-dogmát, kimutatva a tőkés gazdaság ciklikus fejlődésének addig mindenki által tagadott tényét, egyben erre alapozva kapitalizmus-kritikáját is. Szerinte a túl nagyra nyílt profitrés a felelős a túltermelési válságokért: a munkások közti konkurencia a munkahelyekért leszorítja a béreket, így a fogyasztás nem tud lépést tartani a termeléssel. (Majd látni fogjuk eme gondolat újbóli felbukkanását napjainkban pl. Róna Péter közgazdásznál, mármint a profit–bér arány állítólagos változtatását a neoliberálisok által a tőke javára, mint a modern kori bajok egyik fő okát.) A problémát tovább élezi az, hogy a profit nagy részét a tőkés visszaforgatja a termelésbe. Marx úgy látta, hogy a ciklusok amplitúdói egyre nagyobbak, a válságok egyre pusztítóbbak, és mindez a kapitalizmus pusztulását fogja eredményezni törvényszerűen. John Maynard Keynes, aki Marx halálának évében (1883) születik, elfogadja Marx cikluselméletét, ám ő nem a profitrés kinyílásából vezeti le a ciklikusságot, hanem a megtakarítási rés kinyílásából. Marx kora a gőzgépé, az analfabéta, szénporos lapátoló emberé, amikor még nincs középosztály, és a bérek reálértéke 1800–1860 között nem emelkedik. Ezt nevezi Robert Allen történész a „bérek engelsi apályának”. (Idézi: Thomas Piketty: A tőke a XXI. században. Kossuth Kiadó, 2015.) Keynes kora viszont már a belsőégésű motor, a villamosáram, a telefon, a rádió stb. kora, a szénporos lapátolóembert felváltja az olajos gépész, a villanyszerelő, vagyis a „szaki”, aki már megkezdte beemelődését a középosztály alsó régióiba megtakarításai révén. (Megjegyzésem: V. I. Lenin 1917-ben Oroszországban még mindig a „bérek engelsi apályával” és a cári önkényuralommal szembesül, ami determinálja militáns nézeteit.) Keynes elutasítja Marx kapitalizmuskritikáját, de megtartja piackritikáját: a kapitalizmus jó, csak szabályozni kell a működését. A kézenfekvő szabályozási eszköz az anticiklikus költségvetési politika: a költségvetés két oldalának rugalmas változtatgatása a ciklus amplitúdóinak mérséklése céljából. Ez működik is az 1960-as évek végéig, ám ekkorra a benne rejlő lehetőségek kimerülnek, mégpedig politikai okokból. A költségvetés bármely oldalának erőteljes változtatása jelentős csoportérdekeket sért, és ezek a csoportok ellen is állnak a változtatásnak. A szakszervezetek például megakadályozzák az elavult, veszteséges munkahelyek felszámolását a konzervatív energia-és nyersanyagfaló (egyben környezetszennyező) nehézipari ágazatokban, és azok „vidékén”, a kitermelőiparban. Ennek a modellnek azonban az olcsó nyersanyag és energia az alapja input oldalról, és amikor az 1973 októberében kitört olajválság nyomán véget ér az olcsó energia és nyersanyag korszaka, akkor végképp csődöt mond a keynesi „szentháromság” (növekedés/recesszió, foglalkoztatás/munkanélküliség, pénzstabilitás/infláció), mert az állam már nem képes ezek optimális kombinációját kialakítani és fenntartani: fellép a stagfláció (stagnálás + infláció + munkanélküliség) „ördögi” hármasa. Ekkor lépnek színre a monetaristák, vagyis a neoliberálisok.
 
(Friedman válságelmélete) Milton Friedman kimutatta azt, hogy az 1929–33-as nagy válság nem is volt túltermelési válság, ugyanis az erőteljes restrikció (monetáris fluktuáció) okozta a vásárlóerő mesterséges beszűkülését 1931-től kezdve, és váltak eladhatatlanná emiatt a termékek. Az 1929. október 29-i „fekete péntekhez” viszont egy korábbi ellentétes kilengés vezetett: az 1920-as években arra ösztönözték az embereket, hogy vásároljanak részvényeket hitelből. A részvények osztaléka ugyanis magasabb volt a banki kamatlábnál, és miután a hitelt visszafizették az emberek, megmaradt a részvényük. Viszont mindez felhajtotta a részvény-árfolyamokat is, ami elszakadt az osztaléktól, sőt, az adott vállalat valós értékétől is. 1929 októberében már érdemes volt inkább az árfolyamnyereségre játszani az osztalék helyett, és ekkor állt elő az a helyzet, hogy mindenki eladni akart a részvénytőzsdén, és senki nem akart vásárolni. Ezt nevezzük krachnak. Csakhogy a krach még nem válság! 1999-ben, éppen 70 évvel később kísértetiesen hasonló dolog történt a Wall Streeten: az 1929-eshez hasonló mértékű tőzsdekrach! De ebből mégsem lett válság, ugyanis a Clinton-kormány kiváló érzékkel kilavírozta ebből a helyzetből az amerikai gazdaságot. Ne felejtsük el a 2008. szeptemberi válságot sem: itt is egy erőteljes monetáris fluktuáció játszotta a „válságcsináló” szerepet, a jelzáloghitel-luftballon pukkadt ki látványosan. Visszatérve az 1929–33-as klasszikus válsághoz: előbb egy erőteljes hitelexpanzió történt, majd a tőzsdekrach nyomán elkezdődött a kapkodás, a kormányok és a jegybankok ugrásszerű kamatemeléssel erőteljes pénzszűkítést hajtottak végre. Nagy-Britanniában megbukott Winston Churchill pénzügyminiszter, és utóda James Snowden alkalmazta azonnal az erőteljes fiskális restrikciót. (Vö. Kaposi Zoltán [14]) Ne feledjük, hogy a bankrendszer világméretű összeomlása csak 1931-ben következett be! Érdekességként említem meg, hogy az első áldozat a bécsi Creditanstalt Bank volt. Tulajdonképpen 1929–30-ban még nem is volt válság! Viszont a bankcsődöket követő erőteljes pénzszűkítés egyben drasztikus vásárlóerő-szűkülést eredményezett, és ehhez képest volt már túl sok termék a piacon! Tehát nem automatikusan alakult ki a túltermelési válság Friedman szerint, hanem a hibás monetáris politika, illetve az első egyensúlyi zavarokra adott téves válasz eredményeként.
 
(A neoliberális válasz) Először is szögezzük le, hogy a neoliberális gazdaságpolitika azonos a monetarista szabályozással: az állam kivonul a gazdaságból afféle bóbiskoló éjjeliőr szerepét játszva, a költségvetési politikai eszköztárat feladja, és egyetlen szabályozási eszközt tekint megengedettnek, az erős, stabil, nem leértékelődő, nem inflálódó valuta pontos adagolását a reálgazdaság igényei szerint. A gazdaságon belül megszűnik a redisztribúció, visszaállítják a piac szelekciós szerepét: a rossz hatékonyságú, veszteséges ágazatokat, vállalatokat hagyni kell tönkremenni. Ez biztosítja a gazdasági makroszerkezet-váltást, vagyis az erőforrások áramlását az alacsony hatékonyságú szektorok felől a magasabb hatékonyságúak felé. Az államnak nem kell, sőt, nem is szabad dotációkkal életben tartania a veszteséges szférát. Ez önmagában is javítja a költségvetési egyensúlyt, hiszen az eddig dotációkra költött pénzt másra lehet fordítani. A pénz mennyiségének egyenletes adagolása pedig azt jelenti, hogy kerülni kell az erőteljes fluktuációkat a monetáris rendszerben, mert ezek a kilengések terjednek át a reálgazdaságra, és teszik ciklikussá azt! Innen a monetarizmus másik elnevezése: mennyiségi pénzelmélet.
Azt is látnunk kell, hogy a szigorú monetáris szabályozás nem jelenti azt, hogy a lovak közé dobjuk a gyeplőt, ahogy ezt sok magyar közgazda hiszi és magyarázza! Ellenkezőleg! Ez egy nagyon is szigorú, normatív szabályozást jelent, amely nem ismeri a kivételeket. Svédországban például törvény tiltja a dotációk nyújtását a gazdaság szereplőinek az adófizetők pénzéből, és amikor a Volvo Konszern csődöt jelentett, a kínaiak mentették meg, mert erre a svéd állam nem volt hajlandó! Érdekes, hogy egy James Portes nevű brit közgazda, aki behatóan tanulmányozta a szocialista országok gazdaságpolitikáját, azt javasolta ezeknek az országoknak az 1970-es években, hogy alkalmazzák a monetáris szabályozást a direkt-utasításos, tervlebontásos, bürokratikus irányítás helyett, ugyanis sokkal több lehetőségük van a pénz mennyiségének pontos szabályozására, mint a tőkésországoknak. (Milton Friedman: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1986, 8. o. Szalkai István bevezetője.) Ne feledjük el, hogy az erős, stabil pénz kemény hatékonysági korlátot is képez, míg a magas infláció elfedi a beteg gócokat, lehetővé téve az alacsony hatékonyságú szféráknak, hogy inflációs árnyereséget bezsebelve életben maradjanak. A magas infláció egyben a kisember alattomos különadója, míg a nagy mobil pénztőke számára égből hullott manna. Ez utóbbi azzal függ össze, hogy magas infláció esetén a kamatlábak jóval az infláció által magyarázható mértéket meghaladó módon növekednek, gyakran egészen irreális reálkamatláb-szintig. Jó példa volt erre a Bokros–Surányi-csomag, amikor akár 15 százalék reálkamatlábat is el lehetett érni, és ezzel a profitrátával semmilyen reálgazdasági tevékenység sem versenyezhetett. Mindenki bankba tette a pénzét, az egekbe szöktek a megtakarítások, miközben a gazdaság pangott! Ebből is látható, mennyire fontos a stabil, erős pénz stratégiája, és hogy nagyon is hatékony gazdaságirányítási eszköz a monetarista, neoliberális szabályozás.
 
(Világgazdasági korszakváltás neoliberális eszközökkel) A világon először Margaret Thatcher konzervatív kormánya (1979–90) alkalmazta a neoliberális gazdaságpolitikát Nagy-Britanniában. Első lépésként beszüntette a bányászatnak, kohászatnak stb. nyújtott dotációkat, ami azonnal gyorsan javította a költségvetés egyenlegét. Márpedig ekkorra már a fő inflációgerjesztő tényező a költségvetési deficit volt, tehát ennek erőteljes lefaragása következtében hirtelen csökkenni kezdett az addig tartósan kétszámjegyű infláció is. Ezen kívül Thatcher a fontsterling megerősítésére törekedett, ami eredményre vezetett, és ez is tovább csökkentette az inflációt. Ennek következtében viszont emelkedni kezdtek a reáljövedelmek (bérek és nyugdíjak) az előző évtized stagnálása után, ami a fogyasztás bővülésén keresztül lendületbe hozta a szintén egy évtizede pangó gazdaságot. Íme, a magyar közgazdászok által „embertelennek”, „tőkebarátnak” és „dolgozóellenesnek” kikiáltott neoliberalizmus. Figyeljünk csak: válságból való kilábalás, de nem restrikciós csomaggal, hanem ellenkezőleg, a fogyasztás fellendítésével! Hát ezért nyert Margaret Thatcher három választást (1979, 1983, 1987), és volt miniszterelnök 11 éven keresztül, ami egyedülálló teljesítmény a brit történelemben!
Ütköztessük mindezt a magyar közgazda gondolkodással, amely egyszerűen ezekről a tényekről tudomást sem véve fantomot csinált a neoliberális gazdaságpolitikából, vagyis a monetarista elvekből! Jó példa erre Pogátsa Zoltán A rendszerváltás politikai gazdaságtana (Osiris Kiadó, 2016) c. könyve. Ebben ő a monetarista, neoliberális fordulatot valamiféle „kisiklásként” értelmezi, amely a keynesiánusi aranykor után tönkretette a gazdaságot. És javasol a baloldalnak valamiféle sosem volt szociáldemokrata, „baloldali” gazdaságpolitikát.
Hasonló tévedésben van Róna Péter, a balliberális oldal másik sztárolt közgazdásza, amikor arról beszél, hogy a klasszikus liberális elmélet piac-centrikus volt, míg a neoliberális tőkecentrikus. Szerinte a tőke – munka (inkább Marx nyomán: profit – bér) arányt kell jól „eltalálni”. Úgy magyarázza, hogy a korábbi keynesiánus rendszerben a munka (bér) javára billent a mérleg, míg a konzervatívok (neoliberálisok, monetaristák) ezt visszabillentették a tőke (profit) oldalára. Nézzük a tényeket! A brit reálbérek alakulása 1973–87 között: 
év reálbér az előző év százalékában
1973–82 101,1 1973–82 között gyakorlatilag stagnál a reálbér-
1983 104,4 színvonal, utána dinamikusan nő.
1984 103,7 Akkor hogyan is lett átbillentve a mérleg a
1985 103,0 tőke javára, tisztelt Róna úr?
1986 104,2
1987 103,9
(Forrás: Syndney Pollard: The development of the British economy 1914–1990. London, Chapman and Hall, 1998.)
 
Az a fantom, amellyel a mi közgazda guruink hadakoznak, nem létezik! Egyébként Thatcher 1990 novemberében egy adóemelési javaslatcsomagba bukott bele, amikor saját pártja kényszerítette emiatt lemondásra. Íme, a neoliberálisok, akik állítólag örökké csak adót szeretnének csökkenteni a magyar közgazdászok szerint! Az 1980-as évtizedben Nagy-Britanniában lezajlott viharos gyorsasággal a világgazdasági korszakváltás, a makroszintű szerkezetváltás, leépült a klasszikus „gyárkéményes ipar”, és felépült annak romjain a brain-igényes, fehérköpenyes, innovációvezérelte gazdaság. Thatcher azzal kezdte, hogy bezárt 24 skót szénbányát, felszámolva ezzel a brit szénbányászatot, és szinte leradírozta a skót felföld nehéziparát. Egyetlen kohászati üzemet hagyott életben: a sheffieldit. Ám hamarosan Skócia legnagyobb exportcikke a számítógép lett. Ugyanakkor a kormány hatalmas erőforrásokat mozgósított a dolgozók átképzésére, továbbképzésére. Jellemző, hogy az 1982-ben a militáns szakszervezeti vezető, James Scargill által vezetett bányászsztrájk elbukott, mert a brit munkásosztály nem állt mögéjük, belátva, hogy Thatcher reformjaira szükség van.
1980 novemberében Ronald Reagan nyerte az amerikai elnökválasztást, aki azonnal Thatcher módszereit kezdte alkalmazni. Első lépésként 6 százalékról 19 százalékra emelte a FED irányadó kamatlábát, ami szabályos kamatrobbanáshoz vezetett: a kereskedelmi bankok meg sem álltak 25 százalék alatt. Egyébként kevéssé közismert, hogy igazából ez indította be az általános adósságválságot az egész világon: ekkora kamatokat már nem lehetett kigazdálkodni semmilyen módon. Reagan megerősítette a dollárt, letörte az inflációt, ennek következtében itt is javultak a reáljövedelmek, felszökött a fogyasztás, és ez húzta magával a korábbi évtizedben pangó amerikai gazdaságot. Lám, megint az emberellenes, dolgozóellenes, tőkebarát neoliberális-monetarista gazdaságpolitika! Akkor vajon miért tartják ma is az amerikaiak Reagant a háború utáni korszak legeredményesebb elnökének, mint ahogy a britek Thatcherről is így vélekednek?
Ezután jött el csak az igazi fordulat: 1982-ben Olof Palme vezetésével a szociáldemokraták jöttek vissza 1976 után, és ők átvették a Thatcher által alkalmazott vegytiszta monetarista-neoliberális recepteket: megvonták a veszteséges vállalatok dotációját, megerősítették a koronát, letörték az inflációt. Például egytizedére zsugorították a legendás svéd acélkohászatot! 1981-ben a szocialista François Mitterrand nyerte a köztársasági elnökválasztást Franciaországban. Némi hezitálás után 1985-ben indították el a szocialista–kommunista kormánykoalíció által kidolgozott neoliberális gazdaságpolitikát, amelynek eredményeként Franciaországban is lezajlott a világgazdasági korszakváltás: leépítették a kohászatot, gépipart, felszámolták a szénbányászatot stb. Nem folytatom. Ez volt tehát a Pogátsa Zoltán értékelése szerinti súlyos kisiklás, visszalépés a világgazdaságban. Ma már az egész nyugati világban, függetlenül az éppen kormányzó pártoktól, ez a neoliberális-monetarista szabályozás működik. A választásokon nem gazdaságfilozófiák mérettetnek meg, mert ebben nincs lényegi különbség az „oldalak” között, a választások valódi funkciója egyszerű hatalomkontrolláló technika! Azt is le lehet szögezni, hogy a neoliberális-monetarista gazdaságpolitika kifejezetten középosztálybarátnak tekinthető a munkavállalói reáljövedelmek dinamikus emelkedése, és így a lakossági megtakarítások bővülése által. Az összképet ugyanakkor árnyalja és bonyolítja, hogy Thomas Piketty szerint az elmúlt közel négy évtizedet a tőke- és jövedelemkoncentráció jellemezte a fejlett nyugati világban. Ez mégsem cáfolja megállapításomat a középosztálybarát politikáról, mert ezt a polarizációt nem kísérte a munkavállalói oldal elszegényedése, ellenkezőleg, ők is profitáltak a fellendülésből és az eredményesen végrehajtott világgazdasági korszakváltásból.
 
(Hol húzzuk meg a határt?) Annak alapján, hogy egy adott modell hol húzza meg a gazdasági törvények érvényességi határát, beszélhetünk a két „szélső értékről”: az angolszász és a skandináv modellről. Az angolszász modell lényege, hogy a piac törvényeit kiterjeszti a gazdaságon kívüli szférákra is: az „öngondoskodás elve” szerint. Piaci alapokra helyezi az oktatásügyet, egészségügyet, de még a nyugdíjrendszert és a szociális biztonság rendszerét is. Ez utóbbiakat a biztosítási mechanizmusok révén.
A skandináv modell ezzel szemben szigorúan meghúzza a piaci törvények érvényességi határait a gazdaságon belüli szférában, míg a gazdaságon kívüli területeken érvényesek a szolidaritás elvei. „Kapitalista motor a termelésben, szocializmus az elosztásban!” „Maximális verseny a gazdaságban, nulla verseny a társadalomban!” – ahogy ezt Olof Palme megfogalmazta.
 
(A fiskális-restrikciós csomagok) Bokros–Surányi-csomag 1995–97, Gyurcsány–Bajnai-csomag 2006–2010. Sokszor hallani a médiában, hogy ezek a „csomagok” tulajdonképpen valamiféle neoliberális, monetarista gazdaságpolitikák voltak. Például a 2018. áprilisi választások előtti kampányban a már említett Pogátsa Zoltán és Róna Péter fejtett ki olyasmit, hogy a baloldal ezekkel a csomagokkal eltért a szociáldemokrata baloldali elvektől, és ezt felcserélte a jobboldali, neoliberális, monetarista gyakorlattal, ami hiba volt.
Az 1995 februárjában meghirdetett Bokros–Surányi-csomag azzal indult, hogy március 13-án 9 százalékkal leértékelték a forintot, majd jött a havi, előre bejelentett csúszó leértékelés, eleinte 1,9 százalékkal, fél évvel később 1,3 százalékkal. Annyit jegyeznék itt meg, hogy az előre bejelentett csúszó leértékelés a valutaspekulánsok Mekkájává tette Magyarországot, hiszen spekulálni sem kellett, csak kaszálni az árfolyamváltozási nyereséget. Ezermilliárd forint nagyságrendben mérhető az a veszteség (kiszivattyúzott jövedelem), ami ennek következtében érte az országot. A cél a leértékeléssel a külkereskedelmi mérleg javításán kívül az infláció tudatos felpörgetése volt az úgymond fedezet nélkül kiáramlott jövedelmek visszaszívására. A valutaleértékelés csak látszólag javítja az export versenyképességét, igazi „eredménye” az elavult exportszerkezet konzerválása, a magyar munka leértékelése. Az import megdrágítása pedig egy ennyire technikai jellegű importfüggőséggel rendelkező ország esetében csakis az infláció gerjesztése lehetett. A „fedezet nélküli” bérkiáramlás azért hamis elgondolás, mert Magyarországon a humán tőke mindig is alulértékelt volt a teljesítményéhez képest, történelmi okokból kifolyólag. Elbától keletre való fejlődés, majd a szocialista iparosítás a megemelt beruházási rátával, hadd ne soroljam. Ma, 2018-ban az egy főre jutó GDP terén az EU-27-ek átlagának kétharmadát érjük el, míg a reálbér-színvonalban csak az egyharmadát. Innentől kezdve nincs értelme bármikor is „fedezet nélküli” bérkiáramlásról, „osztogató kormányokról” beszélni!
A Bokros–Surányi-csomag a korábbi kint lévő (hitel)pénz állomány 70 százalékát szívta vissza. Ebbe egy egészséges gazdaság is belerokkant volna, nemhogy a magyar. Nagy Pongrác így fogalmaz a csomagról: „A gőzkalapács feltörte a diót – és péppé zúzta szét.” (A rendszerváltás gazdaságpolitikája. Akadémiai Kiadó, 2004, 295. o.) Másrészt egy elképesztően erőteljes fluktuációt vitt be a csomag a monetáris rendszerbe! A gazdaság azonnal reagált: az 1994-ben már megindult növekedés (+2,9% GDP, +16,6% export, +7% reálbér) megállt, a gazdaság újra pangásba ment át, vagyis az eredetileg V alakú válságot (1989–93) „sikerült” W alakúvá transzformálni, és elnyújtani a kilábalást még három évvel, 1997 végéig. Törvényszerűen bukott akkor, 1998 tavaszán a „baloldali” (?) Horn-kormány, és jött a legelső Orbán-kormány.
Ugyanezt a „receptet” ismételték meg a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok 2005–2010 között, hasonló „eredménnyel”: forintleértékelés, inflációgerjesztés, a reáljövedelmek apasztása 13 százalékkal, a pénzügyi egyensúly felborulása, 10 százalék körüli költségvetési hiány, 83 százalék GDP-arányos államadósság. Csak a 2009-ben megvalósított restrikció, a 13. havi bér és nyugdíj visszavonása 7,8 százalékkal csökkentette a jövedelmeket nominálértéken! Ilyesmire az 1950-es évek első fele óta nem volt példa! A gazdaság azonnal reagált erre a monetáris fluktuációra: 6,8 százalékkal csökkent a GDP, ami akkor a harmadik legrosszabb eredmény volt Európában. Jellemző, hogy Lengyelországban az egész 2008–2012 közötti válság éveiben sem volt visszaesés, végig dinamikus növekedés jellemezte a gazdaságot. Ezzel szemben nálunk a válság jelei már két évvel a világgazdasági válság kirobbanása előtt megmutatkoztak. Ezért sem állja meg magát az az érv, miszerint Bajnai Gordon kormánya „csak” a világgazdasági válságot kezelte volna. A „mi” válságunk teljesen független volt a világgazdaságtól, belső tényezők magyarázzák: nevezetesen a jövedelmeket tudatosan elinfláló monetáris politika!
 
(Neoliberális, monetarista gazdaságpolitika?) Ütköztessük tehát a Bokros–Surányi-csomagot és a Gyurcsány–Bajnai-csomagot a valós neoliberális, monetarista elvekkel, elmélettel!
A neoliberális modellben egyetlen szabályozási módszer megengedett: az erős, nem inflálódó, nem leértékelődő nemzeti valuta pontos adagolása a reálgazdaság igényei szerint. Ezzel szemben a Bokros–Surányi-csomag csúszó leértékelést alkalmaz, tudatosan felpörgeti az inflációt, visszaszívja a korábbi kint lévő pénzállomány 70 százalékát, vagyis elképesztő monetáris fluktuációt (szűkítést) visz a pénzügyi rendszerbe. A Gyurcsány–Bajnai-csomag nagyjából ugyanezt ismétli meg 2005–2010 között: leértékelés, infláció, monetáris szűkítés. Mi köze van ennek a neoliberális-monetarista szabályozáshoz, tisztelt magyar közgazdászok? Semmi! Pontosan az ellenkezője annak: egy anti-neoliberális, antimonetarista „szabályozásról” van szó.
A „csomagok” lényege éppen az volt, hogy a költségvetés kiadási oldalait drasztikusan megkurtítsák, a bevételi oldalait pedig növeljék. Ez utóbbi gyakran egészen komikus vadhajtásokat is szült, mint amilyen volt a vizitdíj, receptdíj, a térítéses fogászati kezelés. Ez, amit itt olvasunk, nem más, mint egy vegytiszta neokeynesiánus költségvetési politika! Van pár megtévesztő mozzanat persze, aminek felülnek a kellően nem elmélyült, felületesen gondolkodó magyar közgazdászok. Ilyen megtévesztő mozzanat volt a „mindent privatizálni bármi áron” elv, kiárusítani a hazai kapacitásokat a külföldi tőkének, „a lovak közé dobni a gyeplőt” elv alkalmazása, főként a külföldi tőke által elfoglalt szférákra (lásd pl. élelmiszeripar!), megnyitni az ország határait, piacait a fejlettek termékei számára idő előtt. És mindezt kiterjeszteni a társadalompolitikára: piacosítani az oktatásügyet, egészségügyet, szociálpolitikát, nyugdíjrendszert: „mindenki gondoskodjon magáról”! Ez az angolszász társadalompolitikai modell, a neoliberális-monetarista gazdasági modell nélkül! Én mindezt megkülönböztetem a neoliberális gazdaságpolitikától és globalista gazdaság- és társadalompolitikának nevezem. De ettől ez még anti-neoliberális, antimonetarista gazdaságpolitika marad!
2013-ban Varga Mihály váltotta a gazdasági miniszteri székben Matolcsy Györgyöt, és azóta érzékelhető egyfajta gazdaságpolitikai fordulat, vagy inkább félfordulat: határozott szakítás a fiskális-restrikciós, megszorító gazdaságpolitikai gyakorlattal. Amit javasolni tudnék: még bátrabb, határozottabb reáljövedelem felzárkóztatás. Ebbe a nyugdíj-felzárkóztatás is „belefér”. A 2,7 millió nyugdíjas fogyasztásának dinamikusabb növekedése jótékonyan hatna a gazdaságra. Ma a gazdasági növekedés üteme függ a fogyasztás bővülésétől, és nem fordítva.
 
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Budai Eleonóra: A számviteli rendszer helye s szerepe változó világunkban. PhD-dolgozat, JPTE, Pécs, 2006.
2. Bugár Gyöngyi: Piaci és kockázati menedzsment. Akadémiai Kiadó, 2015.
3. Csath Magdolna: Globalizációs végjáték. Kairosz Kiadó, 2008.
4. Csath Magdolna: Kiművelt emberfők nélkül? Kairosz Kiadó, 2011.
5. Csath Magdolna: Rendszerváltás a gazdaságban, avagy hova tűnt el a magyar ipar? Kairosz Kiadó, 2015.
6. Friedman, Milton: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1986.
7. Gazdag László: A Bokros csomag mítosza és a valóság. Laurus Kiadó, 2007.
8. Gazdag László: A közgazdaságtan alapjai. Dialog-Campus Kiadó, 2007.
9. Gazdag László: Magyarország úttévesztése (A rendszerváltás közgazdaságtana). Mundus Egyetemi Kiadó, 2009.
10. Gazdag László: Marx, marxizmus, szocializmus. Scolar Kiadó, 2016.
11. Gazdag László: Környezetgazdaságtan, környezetgazdálkodás. Kossuth Kiadó, 2018.
12. Hoós János: Konjunktúra-és piackutatás. Aula Kiadó, 2003.
13. Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Magvető Kiadó, 1975.
14. Kaposi Zoltán: A XX. század gazdaságtörténete I–II. Dialog-Campus Kiadó, 1998–2001.
15. Keynes, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1965.
16. Nagy Pongrác: Készül a magyar gazdasági csoda? Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.
17. Nagy Pongrác: A gazdasági rendszerváltás a kispadról. Akadémiai Kiadó, 2004.
18. Nagy Pongrác: A rendszerváltás gazdaságpolitikája. Akadémiai Kiadó, 2004.
19. Piketty, Thomas: A tőke a XXI. században. Kossuth Kiadó, 20015.
20. Pogátsa Zoltán: Magyarország politikai gazdaságtana. Osiris Kiadó, 2016.
21. Schultz, Theodore Williams: Beruházás az emberi tőkébe. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1984.
22. Sipos Béla: Vállalati prognosztika. JPTE, Pécs, 1999.
23. Syndney, Pollard: The development of the British Economy 1914-1990. Chapman and Hall, 1998, London