Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Kísértet járja be Európát

| 2010-07-28 | admin |

 


 

Kísértet járja be Európát, a „piaci bizalom” kísértete. Marx Károly 1848-ban papírra vetett híres kiáltványának első sorai láttán a kommunizmustól való félelem szállhatta meg az akkori kormányokat, ma hasonló hatást az állampapírok kamatait felhajtó piaci rettegés válthat ki.

 


Mostanság a kormányok világszerte idő előtti fiskális visszafogásra kényszerülnek, amikor a munkanélküliség még mindig magas szinten van, és a magánkereslet kevés életjelet mutat. A kormányzatok sokfelé kényszerülnek olyan szerkezeti reformokra, amelyekben igazán nem is hisznek, csak azért, mert másképp eljárva nem tennének jó benyomást a piacokra. Ha valaki kölcsönt akar felvenni, annak meg kell győznie a hitelezőt, hogy képes visszafizetni az összeget. Ez mára világossá vált. A válság idejére azonban a piaci bizalom önálló életet kezdett élni, és egy valós tartalmától nagyrészt megfosztott, éteri fogalommá vált. Azzá alakult, amit a filozófusok „társadalmi képződmény” néven említenek, tehát ami csak attól valódi, hogy annak hisszük.

 

Ha a gazdasági logika egyértelmű lenne, akkor a kormányoknak nem kellene magyarázkodniuk, ha valamit a piaci bizakodás követelményei szerint tesznek. Akkor nyilvánvaló lenne, hogy mely gazdaságpolitika működik és melyik nem, így a „helyes” kurzus követése lenne a bizalom helyreállításának a legbiztosabb útja. Önmagának a piaci bizalomnak a keresése ilyen esetben feleslegessé válna. Ha tehát a piaci bizalomnak értelmet kellene adni, akkor valami olyat kellene jelentenie, ami nem határozható meg gazdasági alapfolyamatokkal. De mi is lenne valójában?

A Kommunista kiáltványban Marx így fogalmaz: „legfőbb ideje, hogy a kommunisták az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket, és a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel magának a pártnak a kiáltványát állítsák szembe”. Hasonlóképpen helyes lenne, ha a piacok maguk tisztáznák, mit értenek a „bizalmon”, hogy végre mindannyian megtudhassuk, miről van szó. Természetesen a piacok ezt nem teszik meg. Nemcsak azért, mert nagy számban foglalnak magukban befektetőket és spekulánsokat, akik aligha gyűlnének össze egy „pártprogram” elfogadására. Az ok sokkal inkább az, hogy maguknak a piacoknak is kevés támpontjuk van ezzel kapcsolatban.


Egy kormány képessége vagy elszántsága az adósságszolgálatainak teljesítésére csaknem végtelen számú jelenlegi és jövőbeni eshetőségtől függ. A dolog nemcsak a költekezésre és az adók beszedésére vonatkozó terveken múlik, hanem a gazdaság állapotán, a külső konjunktúra alakulásán és a politikai környezeten is. Mindezek fölöttébb bizonytalan tényezők, és számos feltételezésre van szükség a hitelképességre vonatkozó ítélet megalkotásához.


Manapság a piacok szemlátomást úgy vélekednek, hogy egy kormány fizetőképességére a legnagyobb veszélyt a hatalmas fiskális hiányok jelentik. De holnap esetleg azt gondolhatják, hogy a gyenge növekedés az igazi probléma, amelyet a szigorú fiskális politika idézett elő. Ma a piacok esetleg a kemény válságkezelő intézkedések meghozatalára alkalmatlan kormányok miatt aggódnak, holnap azonban azon tömegdemonstrációk és súlyos társadalmi konfliktusok végett lesz álmatlan éjszakájuk, amelyeket éppen a kemény gazdaságpolitika váltott ki.


Kevesen tudják megjósolni, hogy a piaci hangulat milyen irányba mozdul el, legkevésbé maguk a piaci szereplők. Hasonló gazdaságpolitikai lépések eltérő reakciókat váltanak ki. Ezért hiábavaló próbálkozás, ha a gazdaságot a piaci bizakodás diktátuma szerint próbálják meg irányítani.

 


A vezérfonal mindebben az lehet, hogy a piacoknak – eltérően a közgazdászoktól és a politikusoktól – nincs ideológiájuk. Amíg a piaci szereplők pénzt tudnak keresni, addig készek a saját szavaikat is megcáfolni, ezért csak azt akarják, ami egyszerűen működik, ami stabil, egészséges gazdasági környezetet biztosít, ami elősegíti a tartozások visszafizetését. Ha a körülmények eléggé súlyossá válnak, akkor az adósság átütemezésére is készek, ha ennek alternatívája a káosz és a még nagyobb veszteség kilátása. Mindez némi teret nyit a kormányok manőverezésére. Lehetővé teszi a magabiztos politikai vezetők számára, hogy felelősséget vállaljanak a jövőért, és megengedi a meghatározó közbeszéd olyanná alakítását, amely alátámasztja a piacok bizakodását, és nem kényszerít az események utáni kullogásra.
Az adódó szabad mozgástér jó kihasználásához azonban a politikai vezetőknek koherens, konzisztens és hiteles érveléssel kell elővezetniük, hogy mit tesznek, mégpedig a jó gazdasági és politikai elvek alapján. Tehát azt kell mondaniuk, hogy „mi ezt nem azért tesszük, mert a piacok ezt követelik, hanem azért, mert jó nekünk, mégpedig a következők alapján…”. A történeti vonalvezetésnek egyszerre kell meggyőzően hangzania a választók és a piacok számára. Ha ez sikerül, akkor egyszerre követhetik a saját politikai prioritásaikat és tarthatják fenn a piacok bizakodását.


Ez az a pont, ahol az európai kormányoknak (és gazdasági tanácsadóiknak) mindig elment a hajó. Ahelyett, hogy időben szembenéztek volna a kihívással, először halogatásba kezdtek, majd meghajoltak a nyomás súlya alatt, és végül maguk is fetisizálták a piaci elemzők nyilatkozatait. Ezzel megtagadták maguktól a gazdaságilag kívánatos politika követését, amellyel jóval nagyobb támogatottságra tudtak volna szert tenni. Ha a mostani válság súlyosabbá válik, akkor azért a politikai vezetőknek kell viselniük az elsődleges felelősséget. Nem azért, mert figyelmen kívül hagyták a piacokat, hanem azért, mert túlságosan komolyan vették őket.