Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Wass Albert önmagáról

| 2011-01-19 | admin |

 

 

Krónika, 1989. November
A kivénült harcos leteszi a fegyvert
Wass Albert

 


Ha annak idején, 1951 telén elfogadom Havas Emil ajánlatát, hogy írjak
ahogy ,,ŐK" kívánják, és ŐK ezzel szemben garantálják, hogy minden
könyvemből "best seller"-t csinálnak, akkor ma minden bizonnyal
jómódú, "befutott" amerikai író lennék. De nem fogadtam el. Erre a
Reader's Digest kolozsvári származású társszerkesztője ugyancsak
fölbosszankodott ott a new yorki szálloda szobájában, ahol
skót-amerikai feleségemmel megszálltunk volt, és azzal fenyegetett
meg, hogy ha kitartok konokságom mellett, Amerikában egyetlen írásom
nem jelenik meg soha. Amerikai születésű feleségem ezen nagyot
nevetett,  mire derék vendégünk kivörösödött ábrázattal rikoltott
Elizabeth arcába: "Már pedig, asszonyom, akár elhiszi akár nem, de
nincs olyan amerikai kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni férje írásához,
bármit írjon is, ha azt a mi beleegyezésünk nélkül írja!" Mert - tette
hozzá és nagy csontos markát kinyújtotta maga elé - itt tartjuk a
kezünkben az amerikai kiadóvállalatokat, filmvállalatokat, újságokat,
folyóiratokat, mindent! Amerika népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy
olvasson, azt hall, amit mi akarjuk, hogy halljon, és azt lát csak,
amit mit akarjuk, hogy lásson!" Drága jó Elizabeth ettől aztán szintén
nekiveresedett és alaposan kioktatta Havas Emilt az amerikai szabadság
alapelveire, mire látogatónk sarkon fordult és becsapta maga megett az
ajtót.
Az igazság kedvéért be kell ismernem, hogy Havas Emilnek igaza volt.
Erre rájöttünk az első két év során. Bocsássanak meg fiaim, leányaim,
unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert
jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén,
ahol minden bevándorló, ha csak egy szikra életrevalóság van benne,
meggazdagszik, mint bolha az eben. Ami engem illet, én sohase bántam
meg a választásomat. Szegényen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek
majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s
amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi magyar
íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. Erről
lesz itt szó, életrajzomnak ebben a rövidre sűrített fejezetében.
Drága jó feleségem segítségével egyetemi tanár lettem, bár sohase
hittem volna, hogy valaha is tanárkodásra adom a fejem. De amint
mondtam már, Havas Emilnek igaza volt. Tudta, miről beszélt. Se
elbeszéléseim, se regényeim nem kellettek az amerikai kiadóknak. Meg
is mondták őszintén:  "Maga feketelistán van, uram, maga fasiszta!"
Így aztán vakon ugrottam bele a tanárságba, hogy megélhetésem legyen
és maradjon időm az írásra is. Kényelmes foglalkozásnak ígérkezett, és
az is volt. Azonban nem ez a fontos. Hamarosan kiderült, hogy maga az
Úristen rendelt ebbe az állásba, mert itt döbbentem csak reá, hogy
nekünk, szerencsétlen magyaroknak, mi volt az átkunk.  Mi hozta reánk
a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett.
Szemnyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanártársaim
megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt
oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak
rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg
aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött és elrikkantotta
magát: "Drakula országából...!" Attól kezdve bizalmas baráti körben
"Count Drakula" volt a nevem. Hiába bizonykodtam, hogy ez a
Drakula-mese mindössze egy részeg angol újságíró fejében született
meg, és hogy Erdély már évszázadokkal ezelőtt is civilizált ország
volt, hogy ott hirdették meg elsőnek a vallásszabadságot, hogy Erdély
iskolái világhíresek voltak, senki se hitte el. Hogy igazamat
alátámasszam, nekiestem a könyvtáraknak, de ebben se volt köszönet.
Egyetemem három óriási méretű könyvtárában alig leltem valami kevés
adatot Erdélyről. Földrajzkönyvek, enciklopédiák csak annyit tudtak
róla, hogy Románia nyugati tartománya, mely annak idején Dacia néven a
római birodalomhoz tartozott, és őslakói ma is a latin nyelvet
beszélik. A népvándorlás során több ázsiai horda rohant keresztül
rajta, a hunok, avarok, magyarok, tatárok és törökök. Az utóbbi
évszázadok alatt a Habsburg birodalomhoz tartozott, majd az első
világháború után Románia vette át. Lakosai nagyrészt románok, de élnek
ott németek és magyarok is.
Attól kezdve a könyvtárakat bújtam minden szabad időmben,
Magyarországra és a magyarokra vonatkozó adatokat keresve. Keveset
találtam, s amit találtam, abban sem volt köszönet.  A középkorra
vonatkozó régebbi munkák mind német szerzők tolla alól kerültek ki, s
a magyarokat úgy emlegették bennök, mint ázsiai hordát, akik fél
Európát végig dúlták, míg végül is Lech mezején leverték őket a
németek, majd királyukat rákényszeríttették a keresztény hitre, és
hadat adtak neki, hogy kiirthassa országából a pogányokat. Attól
kezdve aztán a német civilizáció hatása alá került a magyarok országa
s lakosainak jó része német. Az újabb kiadású könyvek arról is tudtak,
hogy Magyarország egy elmaradt, primitív ország volt, ahol feudális
főurak uralkodtak a különböző nemzetiségű őslakosság felett,
kegyetlenül elnyomva a népet.
Mint ahogy annak idején, gyerekkoromban, nagyapám jó orrú kopói
kajtatták föl a megbúvó rókát a mezőházi nádasokban, úgy kezdtem el én
is kinyomozni ezeknek a hamis adatoknak az eredetét. Nem volt nehéz.
Minden könyv, tanulmány, melyben Magyarországról vagy általában a
magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni időből eredt, és a szerzők
neve nagyobbára német vagy cseh, de akadt román és horvát is. A
szerzők legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkező egyetemi tanár
volt, akik egy Masaryk által alapított könyvkiadó vállalaton keresztül
beépitették magukat az amerikai, angol és francia közoktatás tankönyv
ellátást szolgáló intézményeibe, és terjeszteni kezdték azt a jól
megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül is Trianonhoz
vezetett. (Az első világháború alatt Masaryk és Benes által
megszervezett u.n. "Cseh maffia". (szerk.)  A Magyar szerzők vagy nem
írtak jó tankönyveket abban az időben, vagy a magyar tanügyi
intézmények nem gondoskodtak arról, hogy ezek a könyvek idegen
nyelvekre fordítva utat leljenek külföldi egyetemek felé. Több,
különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például
a következő, szóról-szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra
lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származtak:
"Magyarország, mint olyan, a valóságban soha sem létezett, mindössze
egy soknépű laza egység a ,,szentkorona országai" összefoglaló név
alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is,
azonban a tizennegyedik századtól kezdve mér csak cseh, német, olasz,
lengyel és román királyok viselték az
országalapító magyar király,  Szent István koronáját. Ugyanezek az
országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburg birodalom alá
tartoztak." Egy másik helyen: "Magyarnak csupán az uralkodó nemesi és
főnemesi osztály egy kis része tekinthető, kik a földet birtokolták,
míg a jobbágy,   majd az úgynevezett "felszabadulás" után a paraszt a
különböző ott élő, leigázott nemzetiségekből tevődött össze, kiknek
egy részét hosszú idő után földesuraik erőszakkal
elmagyarosították..." (Wertheimer: History of Europe, 1901, Böhm
Verla, Wien-New York, page 31.) Ezeket olvasva önkéntelenül fölmerült
bennem a gondolat, hogy a washingtoni osztrák- magyar követség hajdani
kultur-attaséja alighanem osztrák lehetett, akit nem bántott a
magyarok gyalázása, és ezért nem tett jelentést ezekről a magyar
királyi kultuszminisztériumban. Ugyancsak a fent említett könyvben
található a következő mondat, mely ellen minden bizonnyal tiltakozott
volna az akkori magyar kormány, ha tudomására jutott volna: "A magyar
egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár
nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból,
hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét..."
Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat,
hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel
ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk
könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán
össze kell szedjük a bizonyítható igazat. Ebből a gondolatból
született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves
Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, Incorporated, és az
ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a
Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum.
Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai
földrészen valami másfélmillió magyart mutatnak ki a statisztikák. Ha
ennek a másfélmillió magyarnak csupán fél százalékában maradt még
valami kis hazafias érzés - mondjuk évi tíz dollár erejéig - ez már
évi hetvenötezer dollárt jelentene, ami bőven elegendő ahhoz, hogy
elkezdhessük kiadni komoly felvilágosító munkánkat, melyekből Amerika
ifjúsága, valamint Amerika vezető politikusai megismerhetik a hiteles
adatokra támaszkodó igazságot.
Így indult meg elsőnek 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh.
Hosszú nyári szabadságunkat arra használtuk föl, hogy nyakunkba vettük
az Egyesült Államok és Kanada országútjait, és megjártuk első nagy
körutunkat, több mint huszonötezer mérföldre nyúlót, a magyarlakta
városok felkutatására. Mivel pénz dolgában szűken voltunk, elkerültünk
szállodát és éttermet, amennyire lehetett. Sátorban aludtunk,
feleségem főztjén éltünk, és elhatároztuk, hogy ha össze tudunk szedni
első körutunkon ezerötszáz magyart az előirányzott hét és félezerből,
kik hajlandók évi tíz dollárt lefizetni előre, melynek ellenében
minden előfizető kap három könyvet, két angolt és egy magyart, akkor
elindulunk még ezen az őszön. A begyűjtött előfizetések száma azonban
csak hétszázig jutott el. Én készen voltam arra, hogy visszafizetjük
mindenkinek a tíz dollárját, mihelyt lehet, s elvetjük az egész
gondolatot mint kivihetetlent. Drága jó Elizabeth azonban megszegte
makacs skót nyakát, s kijelentette, hogy szó se lehet a
megfutamodásról. Amit elkezdtünk, azt érdemes volt elkezdeni, tehát
visszük tovább, s az Úristen majd eligazítja a többit.
Így kezdtünk hát bele a könyvkiadás mesterségébe. Első könyvünk a
kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának
pompás kis munkája volt: "Transylvania, Citadel of the West. "
Értelmesen, tömören, könnyen olvasható stílusban vitte a világ elé
Erdély igazolható, adatokon épülő történelmét, földrajzát a
kultúráját. Háromezer példányt nyomtattunk belőle. 5 ráadásnak,
"csaléteknek" ahogy Elizabeth nevezte, hozzá adtuk a tíz dollárért még
egyik regényemet is magyarul, valamint annak angol fordítását.
Következő nyáron újra nekiindultunk magyart keresni Amerika és Kanada
földjén. Hétvégeken irodalmi estéket tartottunk itt meg amott, árultuk
a könyveket, beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk a magyaroknak arról,
hogy mi a célunk, mit kell tennünk ahhoz, hogy megismertessük a
világgal az igazságot. Hétközbe sátorban aludtunk, szabad ég alatt
főztük ételünket, mint a vándorló cigányok. Havasi vadász lévén életem
első szép felében, én szokva voltam a sátorozáshoz. De Elizabeth
városi asszony volt; aki soha ilyen életmódot nem ismert. Szemrebbenés
nélkül, bátran viselte a fáradalmakat, áldja meg emlékét az Úristen, s
valahányszor csüggedni kezdtem, ő bátorított. "Micsoda magyar az" -
mondotta ilyenkor -, "aki megtorpan a nehézségek előtt, mikor hazáján,
nemzetén kell segítsen? Az ilyen magyarok miatt vesztették el mindég a
háborúkat! Fel a fejjel, nézz előre, soha se hátra, támadj! Ez a
győzelmek ára!"
Pedig hiába szekereztük föl s alá ezt a nagy országot, hétszáznál több
előfizetőre soha se sikerült szert tennünk. Ötven-hatvan új előfizetőt
nyertünk minden évben körutunk során; újabb meg újabb városokat
keresve föl, de ugyanennyit veszítettünk is minden évben azokon a
helyeken, ahova nem sikerült eljutnunk másodszoris. De adtuk ki az új
könyveket, rendületlenül. Hokky Károly  "Ruthénia"  című  munkájából
akkori képviselőnk, háromszáz példányt osztott szét a Kongresszus
tagjai között. Szemák: Living History of Hungary két kiadást is
megért. "Our Hungarian Heritage" három kiadásig vitte. A Transylvania
and the Hungarian-Romanian  Problem pedig kongresszusi dicséretet is
kapott. Mindezek ellenére azonban az előfizetők száma nem hogy
emelkedett volna, de hamarosan csökkenni kezdett. A magyarok beleuntak
az angolba. Nem kellett nekik angol könyv. Nem értették meg a célját.
"Vásároltassák meg az angol nyelvűekkel" mondták egyre többen, s hiába
próbáltam megértetni velük, hogy az "angol nyelvűeket" nem érdekli a
magyar jövendő, miért is érdekelné? Mi kell terjesszük köztük,
szomszédaink, ismerőseink között, mi kell elvigyük az iskolákba,
könyvtárakba, ha azt akarjuk, hogy megtudják az igazságot. Nem
értették meg: Én pedig éreztem, hogy rossz irányban haladunk.
Háromezer példány egy könyvből vízcsepp az óceánban:
Torontóból kaptam a tanácsot: magyarokból tömeget toborozni csak
felvonulásokra lehet, hosszúra elnyúló komoly munkára nem. Alapítsunk
részvénytársaságot. "Nem sokaság, de lélek végeznek csodadolgokat'' -
idézték Zrinyi Miklóst a fejemre. "Gyűjtsünk egybe egy kis csoport
jómódú magyart, akik össze tudnak adni legalább százezer dollárt,
többre megyünk ezzel, mint úgy koldulni össze a pénzt tíz dollárjával!
 Megalapítottuk hát a Danubian Press részvénytársaságot. Százezer
dolláros tőkére számítottunk, de csak húszezer gyűlt össze.
"Bolondság, minek a könyv!" - mondták a ",jómódúak"  is. Amerika
köteles visszaadni a hazánkat, ennyi az egész!" Utólag visszatekintve
mindezekre belátom, hogy reménytelen volt ez a kezdeményezés is. De
akkoriban hajtott a "tett-vágy" motorja, na meg a feleségem, aki el se
tudta képzelni, hogy a magyart "más fából faragták".
Ezzel a húszezer dollárral belekezdtünk az úgynevezett "Hungarian
Package" könyvsorozat kiadásába; mely magába foglalta a magyar nemzet
történelmét, legendáit, népmeséit és táncait, sötétzöld vászonkötésben
és fehér díszkötésben, arany betűkkel a fedőlapon. Szép munkát végzett
a torontói nyomda, drága se volt. De mégis volt egy nagy baj: nem
értette meg, hogy az idő szerepe fontos a könyvkiadásnál. Ha az ember
szétküldi a hirdetéseket a könyvtáraknak, s azok egy kitűzött időre
megrendelik a könyvet, azt a kitűzött időn belül szállítani kell,
másképpen érvénytelenné válik a megrendelés. Az idő elhúzódott, a
megrendelőket elvesztettük, s a könyvtárak belesorolták a Danubian
Presst a "fly by night" megbízhatatlan kiadók közé. Mivel pedig még a
magyarok is csak ímmel-ámmal vásárolgatták a szép kiállítású, de angol
nyelven készült könyveket, évekbe került, míg ezer sorozatot el
tudtunk helyezni.  Ezzel aztán vége volt a kiadóvállalat álmának is, s
a Danubian Press éveken át egy tőkétlen vállalkozás maradt, fedőnév a
szerzők költségén kiadott könyvek amatőr voltának eltakarására.
Mindezek ellenére mégis csak kiizzadtunk valahogy huszonnégy angol
nyelvű könyvet Amerika okulására, ezres, kétezres példányszámokban. De
még ezeknek is nagy része raktáron penészedik. Nem kellenek a
magyaroknak, még propaganda-fegyvernek sem, még arra sem, hogy
odaajándékozzák befolyásos amerikai ismerőseiknek, hadd tudják meg az
igazságot. Még ilyen könyvek se kellenek nekik, mint "Genocide in
Transylvania;  a documentary" vagy "Transylvania and  the
Hungarian-Rumanian Problem ", "Origin of the Hungarian Nation ",
"Origin qf the Rumanians", "The Ethnic History qf Transylvania".
Legnagyobb csalódást azonban a "Transylvanian Hungarian Folk Art"
okozta. Ez a könyv szép, színes kiadásban jelent meg, ismerteti a
magyar motívumok magyarázatát, és tudatára adja a világnak, hogy mi
történik ma odahaza a magyar népművészet időt látott remekeivel,
miképpen igyekszik eltörölni még a nyomukat is az ellenséges román
kormány. Ebből is még valami ezer példány kallódik raktáron. Nem kell
a magyaroknak, mert angolul van.
De így jártunk a folyóiratokkal is, pedig azok valóban önvédelmi
fegyvereink voltak, melyeket megküldtünk vagy személyesen adtunk át
minden szenátornak, képviselőnek, külön tíz példányt a Fehér Házba és
harmincat a State Department hivatalainak. Először a Transylvanian
Quarterly bukott meg előfizetők hiányában. Ezt átalakítottuk Hungarian
Quarterly-vé, arra gondolván, hogy így talán majd szélesebb magyar
rétegeket érdekel. Két év alatt kiderült, hogy ez se érdekelte őket.
"Eleget olvassuk magyar nyelven mind azt a rosszat, ami odahaza
történik" - írta egy Erdélyből idesodort, jómódú magyar "minek
gyötrődjünk rajta angolul is!" Eszébe se jutott a szerencsétlennek,
hogy nem az ő "gyötrődésére" készült a folyóirat, hanem arra, hogy azt
minél több amerikai olvashassa, s tudja meg, hogy mi történik a
Trianonban elszakított területek magyarjaival.
Végül is átalakítottuk folyóiratunkat Central European Forummá, miután
tudomásomra jutott, hogy a háttérben már két éve folytak a
megbeszélések egy létesítendő Közép Európai Federáció dolgában a
magyarok megkerülésével. De mivel folyóiratunk még nem volt,
összeálltunk néhányan és beugrottunk gyorsan, hogy a "magyar kérdést"
a tervezett jövendő élére vigyük. Nyomban meg is nyertük a lengyel
exil-kormány tetszését. Csatlakozott szerkesztő-bizottságunkhoz  egy
erdélyi  román  emigráns,  egy szlovák egyetemi tanár és egy ruszin
lapszerkesztő, akik a magyarokkal való békés együttműködés útját
keresték. Mindenki, aki kezébe vette a folyóiratot, dicsérte. A
tényleges előfizetők száma azonban soha sem érte el a kétszázat.
Ezerkétszáz példányt nyomtattunk, s ebből nyolc-kilencszázat
tiszteletpéldányként osztottunk szét, a többi még itt van raktáron.
Hogy honnan vettük hozzá a példányonkénti 3500-4000 dollárt? Derék
jóérzésű magyarok adakozásából, akik megértették, hogy ezzel a
folyóirattal a magyarság jövendőjéért küzdöttünk. Ez azonban nem
helyes. Régi hibánkba estünk vissza újra: egy öntudatos és bátor kis
csapat vérzik, hogy a többi megmaradjon. A többi, akiket én egyszer
már így jellemeztem: a "ha még egyszer azt üzeni" magyarok, akik csak
behúzzák a nyakukat és várnak a sült galambra.
Az én szerkesztésemben és igazgatásom alatt most jelenik meg a FORUM
utolsó száma. Hogy megmarad-e vagy nem, az már másokon múlik. Én
letettem a fegyvert. Cserbenhagytak a magyarok huszonhét hosszú és
küzdelmes esztendőn keresztül. Elég volt. Beleöregedtem, belefáradtam
beleszegényedtem az eredménytelen munkába. A magyar, bár egyénileg
egyike a legtehetségesebb, legéletrevalóbb fajtáknak, politikailag
éretlen. Nem érti a világpolitika háttérben lejátszódó fondorlatok
titkait, és nem is érdekli. Nem is vették észre, hogy Románia máris
készen áll arra, hogy újra lehasítson egy jókora szeletet a magyar
hazából, tova a Tiszáig. Mindössze arra vár, hogy kivonuljon onnan az
orosz. A Nyugat közvéleménye elfogadta már, hogy Románia "ősi határa"
a Tiszáig nyúlik. Évtizedeken keresztül belekalapálták ezt már a
köztudatba. S mi itt állunk, bambán, pedig segíthettünk volna
magunkon.  Megtehettük volna, amit Masaryk és Jorga meg tudott tenni,
időnk is volt hozzá. Most már bizony fogytában van az is.
Tudom, a magyarok nagy része meg sem érti, miről beszélek. A
történelem útjait előkészíteni csak előre, mégpedig jó-előre lehet.
Utólag már csak azt vesszük észre, hogy mit "kellett volna" tenni, de
sokan még ezt se fogják fel soha. Elkövetett hibákért a Gondviselést
teszik felelőssé.
Amit Ceausescu húsz esztendő alatt nem tudott elérni, azt megtették
helyette a szabad földre vetődött magyarok: letétették velem a
fegyvert. De a könyvek megmaradnak, a folyóiratok megmaradnak, s a
nyomtatott betű szívós erejével továbbra is harcolnak Erdély
magyarjaiért - ahogy lehet.
Szívem mélyéből köszönöm annak a maroknyi hűséges magyarnak az
önfeláldozó kitartását, akik mindvégig mellettem maradtak, és lehetővé
tették, hogy legalább ennyit megtegyek. Áldja meg őket az Úr minden
fájdalmas csalódás közepette is a tiszta lelkiismeret isteni
ajándékával. Ők megtették, ami tőlük tellett. Ha minden magyar követte
volna példájukat, magyarok dolga másképpen állna ma. Hadd búcsúzzam
tőlük a Szentírás szavaival: "Ismertessétek az igazságot, s az igazság
szabadokká tészen!"
1989. szeptember végén.