Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Nyírő József és Tamási Áron vitája

| 2011-02-07 | admin |

 

 

Wass Albert Tamási Áronról


Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.


Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.


Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely.


Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyírő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott.

Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott.

Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyírő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.
Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe,

elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra,

hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan

egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra.


Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s elment.

Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.

Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte.

Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe,

s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel.


Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje fordult, s ránevetett.

„Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett.

Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek,

s az eszit nem használja”.


Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól.

Nyírő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett.

Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt.

Nyírő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással.

Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál,

itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt.


A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál,

ahol Nyírő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon:

 „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg” feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.


Wass Albert