Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Pais István: Heller Ágnes és az „ordas eszmék”

| 2020-02-21 | 'or 1=1 # |

 

(megjelent a KAPU 2007/4, 5, 6-7-es számaiban)

Pais István
 
HELLER ÁGNES ÉS AZ „ORDAS ESZMÉK”
(1. rész)
 
Jaeger LeCoultre Replica Watches https://www.skytime.biz


Tavaly megjelentettem szerzői kiadásban A filozófia története c. könyvemet. Benne a tárgyalás során igen nagy figyelmet szenteltem azoknak a bölcselőknek, akik a humánum, az ésszerűség elkötelezettjei voltak, akik tudtak és mertek is szembeszállni saját koruk embertelen és irracionális jelenségeivel. Az írás folyamán ugyanis az a szándék vezetett, hogy a mai, minden vonatkozásban elzüllesztett viszonyaink közepette – amelyekre alapvetően az erkölcstelenség, a gátlástalan pénzhajsza, hazánk és a nép kirablása, Arany János találó fordítói szóleleményével élve a „democsokrácia” jellemző – gondolati és morális kapaszkodót nyújtsanak a jóhoz és az igazhoz vonzódó embereknek.
Ez a törekvés munkált bennem akkor is, midőn a kötetemben 60 oldalon, tehát nagy részletességgel mutattam be olvasóimnak a 17. századi Hollandia bölcselőjének, Spinozának a gondolatvilágát. Mégpedig azért, mivel ez a férfiú az egyetemes és ezen belül az újkori filozófiának is az egyik legkiválóbb szelleme. Jelzi e tényt az általa megteremtett, sajátos nyelvezetű, evilági alapokon nyugvó bölcseleti rendszer, továbbá az, hogy ő munkálta ki az újkori tudományos vallás- és Biblia-értelmezést. E gondolkodó részletes tárgyalását azért is fontosnak tartottam, mivel ő nagyszerű jellem is volt, és ennek köszönhetően számunkra nem csupán elméleti, hanem követendő erkölcsi példakép is lehet. És hogy miért? Azt nagyon szép szavakkal fogalmazta meg a költő Heine, amikor Vallás és filozófia c. könyvében a holland bölcselőről a következőket vetette papírra: „Spinoza életmódja minden gáncstól ment volt, tiszta és feddhetetlen, mint isteni rokona, Jézus Krisztus élete. Mint ez, szenvedett ő is tanáért, mint ez, hordta ő is a töviskoszorút. Ahol egy nagy szellem kimondja, amit gondol, Golgotha lesz ott.”
A humánum és a gondolatszabadság elkötelezettje lévén Spinoza – az ókori görög szofistákhoz hasonlóan – az ész ítélőszéke elé állította a korabeli nézeteket, és elemzésük során megsemmisítő bírálatot mondott róluk. Kifejtette például, hogy valamiféle istenség léte önmagában véve ismeretlen az emberek számára, s evilági szemlélet talaján hangoztatta: a Biblia vizsgálata minden egyén elidegeníthetetlen joga; a Szentírás tanulmányozását a természetrajz tudományos módszerével kell végezni; a zsidó vallás és a kereszténység kánonja emberek műve és bennük nem valamiféle istenség nyilatkozott meg; minden bibliai – és más egyéb – csoda a fantázia szülötte; a bibliai próféták nem természetfölötti hatalom szószólói, hanem saját egyéniségük és koruk viszonyai által meghatározottan nyilatkoztak (önmaguk véleményét transzcendens mázzal bevonva) különféle dolgokról.
Spinoza emberi nagyságát, gondolkodói bátorságát – az említett megállapításain túl – az is mutatja, hogy Teológiai-politikai tanulmány-ában föl meri vetni a következő kérdést is: istenség – Jahve – által kiválasztott nép-e a zsidóság? Maga ez a nézet Ézsaiás próféta életideje, 2800 év óta létezik. Vallásilag szentesítve jelen van mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben. És a humanista-racionális válasz, amelyet a holland bölcselő e ma is igen időszerű probléma vizsgálata során ad, a zsidók és a gojok által egyaránt messzemenően megszívlelendő. Spinoza ugyanis leszögezi: egyik etnikum sem áll a másik felett, és a zsidóságot semmiféle istenség nem választotta a maga népének. Ezt csak a bibliai szerzők állítják. A holland filozófus szóban forgó álláspontja azért is különösen megszívlelendő, mert ő maga is zsidó származású, tehát nem vádolható elfogultsággal, zsidóellenességgel. Nézetei miatt egyébként – miután 1000 holland forint évjáradék ígéretével nem sikerült rávenni arra, hogy formálisan járjon el a vallási összejövetelekre, és ne hirdesse „istentelen” elveit – az amszterdami zsidó hitközség őt, a 24 esztendős fiatalembert 1656-ban kiátkozta.
Az elmondottak érthetővé teszik, hogy fentebb említett könyvemben az olvasók elé tártam Spinozának a zsidóság kiválasztottságát tagadó álláspontját és az ezt megalapozó fejtegetéseit is. Tettem ezt két okból. Egyfelől azért, mivel különféle – nem csak vallásos – körök a zsidók kiválasztottságának az elvét képviselik ma is. Másfelől pedig azért, mivel a holland bölcselőt számos vonatkozást illetően napjainkban is igyekeznek agyonhallgatni.
Ez az agyonhallgatás megnyilvánul – többek közt – az alábbiakban: a Biblia tudományos értelmezésének a kimunkálását elvitatják tőle, és a Biblia-kritika megalapozójának a francia Jean Astrucöt tekintik; a nálunk 1929-ben megjelent Zsidó lexikon szerzői és szerkesztői ezt a nagyszerű gondolkodót és jellemet „kifelejtették” az általuk készített munkából; és a különféle művek szerzői „elfeledkeznek” Spinozának a zsidóság kiválasztottságát tagadó álláspontjáról is. Épp ezért, mikor ez utóbbit a könyvemben tárgyaltam, befejezésül a következőket írtam:
„Igen különös jelenség, hogy egyes szerzők mennyire agyonhallgatják a holland bölcselőnek a zsidók kiválasztottságát tagadó humanista álláspontját. Ezt teszi pl. Will Durant A gondolat hősei-ben, amely 1940-ben a Dante Könyvkiadónál látott napvilágot. S ugyanígy jár el Heller Ágnes az Etika 1979-es – a Gondolat Kiadónál megjelent – kiadásához írt utószóban, amelyben viszonylag részletesen foglalkozik a Teológiai-politikai tanulmány gondolatvilágával. Általánosságban ez utóbbi kapcsán említi, hogy Spinoza kétségbe vonja a zsidó vallás tanainak az igazságát, nyíltan elveti azokat (443. 1.), ám a zsidó kiválasztottság fontos problémájára még csak homályosan sem utal.”
Mivel aztán kíváncsi természetű, racionális beállítottságú humanista vagyok, nagyon szerettem volna megtudni a két említett filozófustól és sok más, hasonló módon eljáró szerzőtől – pl. a nemrég meghalt teológustól, Nyiri Tamástól –, hogy miért hallgattak Spinoza szóban forgó álláspontjáról. Durant-tól már nem várhattam a kérdésemre választ, mivel ő már igen rég eltávozott az élők sorából. Hellertől viszont – számomra teljesen váratlanul – „feleletet kaptam”. Mégpedig egy vele készített interjúnak köszönhetően, amelynek egyik – később általam majd idézett – részletében nyíltan kimondja: ő a zsidóság örök időkre szóló, istenség általi kiválasztottságának az álláspontját vallja.
Maga ez az interjú, amely nyelvileg, stiláris szempontból igen csúnya, szerkezetileg nagyon zagyva, a gondolati anyagával pedig minden józan értelmű humanistát felháborít, a Hetek-ben látott napvilágot (2005. május 20.). Annak a Hit Gyülekezetének a lapjában, mely állandóan hirdeti – többek közt azon prédikációk révén, amelyeket vezető lelkésze, Németh Sándor tart az ATV által közvetített Vidám vasárnap c. műsorban, továbbá a most említett lapjában – a zsidók Jahve általi kiválasztottságának az elvét. Annak a nemrégiben megteremtett vallási irányzatnak a kiadványában, amely léte kezdetétől szoros kapcsolatot ápol az önmagát liberálisnak feltüntető, de valójában még csak ál-liberálisnak sem mondható SZDSZ-szel.
A legutóbbi időben ugyan Németh Sándor utalt arra, hogy a politikai kötődésüket igyekeznek megszüntetni, ám ez mit sem változtat a következő tényeken: A Hit Gyülekezetének az „alkotmányát” az SZDSZ egyik korábbi prominens alakja, a jogász Hack Péter munkálta ki, aki jelenleg is szinte minden alkalommal részt vesz az említett Vidám vasárnap összejövetelein. Maga ez a vallási mozgalom – mint arról korábbi vezető egyénisége, Bartus László könyvben beszámolt – az egyik parlamenti választás előtt kopogtatócédulákat gyűjtött az SZDSZ-nek. Annak a pártnak, amely a zsidóság nemzetközileg domináns tevékenységet folytató részének az érdekeit szolgálja. Annak a pártnak, amely sosem emelte föl szavát az őslakos palesztinok érdekében, akiket a hódító zsidók elüldöztek, leöldöstek, megfosztottak szinte mindenüktől, s amely soha nem teszi fel az alábbi kérdéseket:
Miként létezhet Izrael alkotmány nélkül, amely őt belső és külső vonatkozásban meghatározott tevékenységmódra kényszerítené?
Hogyan lehet az alkotmány nélküli Izrael az ENSZ tagja?
És miért van az, hogy Izrael mint ennek a nemzetközi szervezetnek a tagja egyedül nem köteles végrehajtani a rá vonatkozó ENSZ-határozatokat, miközben az ő ösztönzésére és az ENSZ hozzájárulásával az USA és más államok kreált, nem létező dolgokra való hivatkozással lerohanták pl. Irakot?
A szóban forgó Heller-beszélgetés tehát egy ilyen vallási irányzat lapjában jelent meg. A nyilatkozóról pedig már az sokat elárul, hogy egy ilyen médiumnak interjút ad. Ám a dolog érthetővé válik számunkra, ha ez utóbbit végigelemezzük, és közben azt tapasztaljuk, hogy Heller és a Hit Gyülekezetének a lapja mennyire azonos álláspontokat vallanak.
Magát az interjút egy Tihanyi Péter nevű személy készítette, aki a maga kérdéseivel és megjegyzéseivel voltaképp Heller szájába adta a „megfelelő” válaszokat, véleményeket. Az írásnak a címe egyébként az, hogy Hol a testvéred, Káin?, amely arra utal, hogy a gojok zsidógyilkosok, akik holokausztot hajtottak végre. A cím fölötti szöveg – „Heller Ágnes az újraéledő antiszemitizmusról, más ordas eszmékről, s az erre adott válaszokról” – pedig azt szuggerálja, hogy a gojok körében a zsidógyűlölet fokozódását tapasztalni.
Mielőtt a most említett szövegekben rejlő állításokkal foglalkozom, valamit fontosnak tartok leszögezni: jó volna, ha az irodalomból eltűnne a helytelenül használt antiszemitizmus és filoszemitizmus kifejezés. Mégpedig azért, mivel e szavak zsidóellenességet, ill. zsidóbarátságot akarnak megjelölni, de valójában általánosabb tartalmúak, mert minden sémi népre vonatkoznak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha az arab népről (amely a Biblia szerint a zsidóságnál ősibb etnikum, mivel Ábrahám tényleges elsőszülött fiától, Izmáeltől és nem a másodszülött Izsáktól ered) azt mondjuk pl., hogy antiszemita, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy önmagát is gyűlöli.
Hasonlóképp el kéne tűnnie a szóhasználatból a holokauszt kifejezésnek is. Vajon miért? Azért, mivel ez a görög, „égőáldozat” értelmű kifejezés nem alkalmas a szándékolt tartalom, tudniillik annak megjelölésére, hogy Hitlerék gázkamrákban égettek el zsidókat. Nem, mert a zsidó vallás kánonjában az égőáldozatoknak két fajtája szerepel. Az egyik típusukat azok alkotják, amelyek bemutatását Jahve írta elő. A másik fajtájukat pedig azok az égőáldozatok képezik, amelyeket a zsidók önként ajánlottak fel. Mindebből pedig az következik, hogy a fasiszták által galád módon elpusztított zsidók egyik égőáldozati típusba sem tartoznak, és épp ezért a holokauszt kifejezést értelmetlen dolog használni.
A Hetek közölte interjúban a cím után álló kiemelt, meglehetősen slendriánul fogalmazott, logikailag zűrzavaros szövegben Heller ezeket nyilatkozza:
„Mindenki [?] azt mondja, keresztény Magyarország, csakhogy ez alatt [?] nem arra gondolnak, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol hat millióan hisznek Istenben, a tanításai szerint élnek, és elfogadják a húsvéti három nap misztériumát, hanem arra, hogy nem zsidók.”
Heller torzít, mikor azt állítja, hogy szerinte nálunk mindenki keresztény Magyarországról beszél. Ez nem igaz, mert az ilyen vélekedés távol áll a hazánkban élő vallásos, ám nem keresztény emberektől. Főként pedig a nálunk nagy számban létező ateistáktól, akik közé én magam is tartozom, és akik éppenséggel egy világi alapokon nyugvó Magyarországot akarnak. És ismereteim szerint a keresztény hívők közt is jelentős számban akadnak olyanok, akik szekularizált állam keretében akarnak élni.
A Hellertől idézett szövegben tartalmilag, persze, van némi igazság. Mégpedig az, hogy mi magyarok és az itt honos különféle nemzetiségek valóban nem akarunk a Kun Béla, a Rákosi, Gerő stb. ivadékainak az uralma alatt élni, akik nem csupán az SZDSZ-ben, hanem más pártokban és különféle egyéb keretekben – pl. a rádiókban és a tévékben – hazánk lejáratásán is munkálkodnak.
A Hellerrel folytatott beszélgetését Tihanyi Péter egy tényállítással indítja el: „A magyar közélet és kulturális élet mélyen átitatódott kódolt antiszemitizmussal, rasszizmussal és faji alapon történő gondolkodásmóddal.” Majd interjúalanyának fölteszi a kérdést: „Mit gondol, miért, és főleg hogyan alakulhat ki egy országban olyan hangulat, amelyben egyszer csak Auschwitz megtörténhet?”
Ami aztán ezt követően az interjúban a két beszélgető fél részéről megfogalmazódik, egyértelműen tanúsítja annak a megállapításnak az igazságát, amelyet a zsidó származású Fejér Lajos 1935-ben napvilágot látott, Zsidóság c. munkájában olvashatunk. Ez a mélyen humanista férfiú ugyanis a következőket írta:
„A környező világ jelenségeiben való tájékozódni tudás előfeltételét, az antik világ szellemi hagyatékának bölcs elvét, az »Ismerd meg önmagadat!« – soha nép kevésbé, mint a zsidó, nem alkalmazta.” (Gede Testvérek, 1999. 17. oldal – a kiemelés tőlem: P.I.)
A szóban forgó szerző szerint a most említett tény a következőben mutatkozik meg pregnánsan: A zsidók kiváló oknyomozók és ragyogóan fel tudják tárni, hogy valamely jelenségeket milyen más dolgok idézték elő. Ám amikor arról van szó, hogy miért gyűlölik meg őket a többi népek, miért rendeznek ellenük pogromokat, miért fosztják meg őket a vagyonuktól, vagy miért üldözik el őket a lakhelyükről, akkor ezt a kiváló oknyomozó képességüket nem működtetik. Önmagukról csak mint áldozatokról beszélnek, és hallgatnak arról, hogy a velük megesett tragikus történések előidézésében ők maguk milyen komoly, gyakran éppenséggel alapvető szerepet játszottak. Ha aztán valaki e sajátos magatartásukra figyelmezteti őket, és rámutat a felelősségükre, akkor az illetőt azonnal zsidóellenességgel vádolják meg.
Ezt a magatartást részükről egyébként ma is lépten-nyomon tapasztaljuk. Nem csupán hazánkban, hanem a nemzetközi életben is. Ha példának okáért valaki szóvá teszi, hogy Palesztina területén 1881-ben mindössze 24 000 zsidó élt, és a zsidó telepesek az évezredek óta ott élő őslakosoktól kegyetlen módszerekkel elrabolták szülőhazájukat, s Izraelt vallásilag szentesített bibliai elvekre hivatkozva létrehozták, előidézve a közel-keleti tragikus konfliktusok sorát, akkor nem visszakoznak, hanem rátámadnak azokra, akik az igazságot és a humánumot képviselik velük szemben.
A fentiek, persze, nem jellemzik a zsidókat kivétel nélkül. Az Ótestamentum szerint – és ez a helyzet később is – a zsidóságon belül mindig is volt egy józan irányzat. Ez nem vallja a kiválasztottság elvét, hanem az egyéb népeket egyenrangúnak tartja önmagával és velük pozitív kapcsolatokat igyekszik ápolni. Míg az Ézsaiás-könyv pl. az aranykort mint a zsidóknak más népek feletti, istenség által elrendelt uralmát írja le, addig Mikeás (4,5) humanista talajon áll, és arról beszél, hogy az aranykorban majd minden etnikum a maga isteneit tisztelve fog élni boldogan. Többször olvashatjuk az Ószövetségben azt a humanista fölszólítást, hogy a zsidók bánjanak emberségesen a hazájukba menőkkel, mert ők is jövevények voltak Egyiptom földjén.
A zsidó kánonban azt is láthatjuk, hogy a zsidók éppúgy vettek át vallási objektumokat, kultuszokat más népektől, miként az utóbbiak is őtőlük. A filiszteusok pl. az általuk „fogságba ejtett” frigyládának éppúgy kultikus tisztelettel hódoltak, mint eredeti tulajdonosaik, a zsidók. A Salamon halála után létrejött két zsidó állam közül a délinek az egyik királya a csapatai által megvert széirbeliek elrabolt bálványait tisztelte mint istenségeket. Ugyanezen államnak egy másik uralkodója pedig a salamoni templom udvarának a középső részéről oldalra tétette az eredeti oltárt, és helyére annak az oltárnak a mását építtette fel, amely a szíriai Damaszkuszban megtetszett neki.
A zsidóság körében aztán napjainkban is vannak, akik a humanizmus talaján állnak. Tapasztaljuk e tényt a nemzetközi életben és itt-ott hazánkban is. Egy személyes dolgot említenék meg ennek érzékeltetése céljából. Nemrégiben egy zsidó ismerősömmel beszélgettem, és az illető megkérdezte tőlem: Tudja-e, tanár úr, hogy a Bibliai, érdekességek, történetek, aforizmák c. könyvéről honnan kaptam a legpozitívabb véleményeket? Az általam kíváncsian várt válasz így hangzott: Izraelből! És ez azért nagy dolog, mert e kötetben én szókimondó keménységgel ízekre szedtem a zsidó kiválasztottság hamis elvét, és akik az általam kifejtettekkel egyetértettek, azok Izraelben a humanizmus álláspontján vannak.
Az Ótestamentumban, sajnos, nem az ilyesfajta szellem dominál, és nem az ily jellegű magatartás jellemző később sem a zsidóság nagyobb részénél. Épp ezért magától értetődő, ha a következetesen ateista Holbach a 18. században a Szentek képtára c. művében igen kemény szavakkal fogalmaz e magatartást illetően, mondván:
„A zsidó vallás legkiválóbb hőseinek vizsgálata során nagyravágyó gazembereket láthatunk, akik meséikkel és varázslataikkal elámítottak egy szerencsétlen népet; törtetőket, akik a legkegyetlenebb módon elnyomták a babona által teljesen elvakított, tudatlan emberek csapatát; prófétákat, jósokat, papokat, akik szemérmetlenül felhasználták isten nevét, hogy elbolondított híveiket a legsötétebb cselekedetekre vegyék rá... Egy szó, mint száz: a régi zsidó vallás leghíresebb szentjei és megszállottjai között olyan emberekkel találkozunk, akik szerencsétlen hazájuk keserűségére születtek, s azt végül is sikerült végromlásba dönteniük.”
Mózesről pedig, akit ő történeti személynek tekint, ám valószínűleg csupán későbbi bibliai szerzők által kreált alak, a francia bölcselő a következőket mondja: az ószövetségi iratok őt „megrögzött gonosz emberként ábrázolják”, aki embert öl, „egyiptomiak millióit pusztítja el”, aki a pusztában senyvedő zsidók közül „ezrével mészároltatja le” a személye ellen lázadni merőket. „Vallás ürügyén ádáz gyűlöletet kelt izraelitáiban a környező népekkel szemben. Arra utasítja őket, hogy kaparintsák meg a kánaániak földjeit, azzal a mesével, hogy isten odaígérte azokat őseiknek. Ez az isten, akit Mózes mindig megszólaltat, csak erőszakot és vérengzést parancsol. Ez az isten, hogy választott népét a neki szánt ország birtokába helyezze, nem rendelkezik más módszerrel, mint hogy általuk egész népeket irtasson ki, holott a köves Júdeánál sokkal termékenyebb területeket is adhatott volna a zsidó népnek ilyen kegyetlen eszköz igénybevétele nélkül is.”
Ezekről a dolgokról, persze, hallgatnak a keresztény teológusok, mert a híveiknek nehéz volna megmagyarázniuk, hogy vallásuk eszmei-történeti alapja az a Biblia, amelyben olyan istenség szerepel, aki az etnikumok közül a maga népének „választja” a zsidóságot, és az utóbbinak Mózes közvetítésével – a „Ne ölj!” és a „Ne lopj!” állítólagos kinyilatkoztatását követően – azt a parancsot „adja”, hogy gyilkoljon le és raboljon ki különféle népeket. És hallgatnak minderről, természetesen, a zsidó vallás ideológusai is, de közben (tisztelet a kivételnek) a „kiválasztottság” arcátlanságával viselkednek.
Gondoljunk csak arra, hogy Landeszman György rabbi néhány éve egy lapban a következőt nyilatkozta: ha a magyarországi kultúrából elvennénk azt, amit a zsidók hoztak létre, akkor belőle nem maradna meg más, mint a fütyülős barack és a bő gatya. És ki volt a társa ennek az embernek az interjúadáskor? Egy másik rabbi, Zoltai Gusztáv, aki jelenleg a különféle zsidó vallási irányzatok kb. 3000 hívőjét egybefogó szervezetnek, a MAZSIHISZ-nek az ügyvezető igazgatója, s aki nyilvánvalóan egyetértett Landeszmannal, különben a fentebbi kijelentés elhangzásakor azonnal megtagadta volna a beszélgetésben való részvételt.
Figyelvén egyébként a hazai rabbik tevékenységét, úgy látom, aligha van köztük olyan mélységesen humanista egyéniség, mint a pesti Dohány utcában lévő zsinagóga hajdani rabbija, akivel akkor ismerkedtem meg, midőn az 1960-as évek első felében göcseji parasztgyerekként az Országos Rabbiképző Intézetben oktattam társadalomelméletet. Ez a férfiú, aki többször eljött az általam tartott órákra, és akivel többször beszélgettem igen komoly világnézeti problémákról, egyik alkalommal a következőt mondta nekem: Tudja, tanár úr, ha nekem most két lehetőség közül kéne választanom – az egyik az, hogy fennmarad a vallás, de vele együtt a háborúskodás, a másik pedig az, hogy az ateizmus jut uralomra, ám társul hozzá a béke –, akkor én mint rabbi a másodikként említett jövő mellett kötelezném el magamat.
Úgy vélem, a rabbinak ez a humanista megnyilatkozása mindnyájunk számára követendő példa lehet. Éppúgy, mint az a mélységesen emberi álláspont is, amelyet Spinoza fogalmazott meg a zsidók „kiválasztottságáról”. Én magam egyébként a szóban forgó rabbinak – viszonozni akarván az ő emberséges megnyilatkozását – a következőket mondtam: Tudja, ha nekem meg (mint nem hívőnek) az alábbi két lehetőség közül volna módom választani a jövőt illetően: az ateizmus jut uralomra, de megmaradnak a háborúk, illetve fennmarad a vallás, ám béke honol a társadalomban, akkor én a magam részéről minden további nélkül az utóbbi állapot mellett kötelezném el magam, mivel a humanizmus értékrang szempontjából a vallási és az ateista meggyőződés felett kell hogy álljon.
 
 
Pais István
 
HELLER ÁGNES ÉS AZ „ORDAS ESZMÉK”
(2. rész)
 
 
A Hetek-ben napvilágot látott interjúban Heller – akire a korábban említett zsidó önvizsgálat egyáltalán nem jellemző – azt jelenti ki, hogy az antiszemitizmussal „egész Európa átitatódott”; Nyugat-Európa még nagyobb mértékben, mint Magyarország. Hazánkról kijelenti, hogy még nem nézett szembe Auschwitzcal, amely „a legnagyobb magyar temető” lett.
Ennek a filozófus hölgynek nem jutnak eszébe a következő tények:
1) Volt itt egy 133 napos Tanácsköztársaság, amelynek zsidó vezetői milyen bűnöket követtek el országunkkal szemben.
2) Az sem, hogy a Horthy-korszakban milyen okok vezettek a különféle zsidóellenes törvények megszületéséhez.
3) Nem emlékszik rá, hogy a külföldi zsidók közül sokan a második világháború idején nálunk leltek menedéket, és a zsidók üldözésére és deportálására csak a német megszállást követően került sor.
4) Nem jut eszébe, hogy a Szovjetunióból hazatért zsidó vezetők és társaik elárulták ezt az országot, és a hatalmat kíméletlen eszközökkel megszerezve milyen embertelen diktatúrát valósítottak meg nálunk.
5) Miért nem jut eszébe, hogy A kommunizmus fekete könyve c. munka szerzői voltaképp azt a negatív szerepet igyekeztek elmismásolni, amelyet zsidók játszottak a nemzetközi kommunista mozgalomban? Közben pedig szinte csak említést tettek a magyarországi Tanácsköztársaság viselt dolgairól, amelyekkel aztán kötetük itthoni szellemi gondozója, Kun Miklós – Kun Béla unokája – „elfelejtette” kellően kiegészíteni a sok szempontból félrevezető művet. És, persze, ezek után nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Kun Miklós felesége, Gereben Ágnes az Antiszemitizmus a Szovjetunióban c. könyvében ugyancsak azt a szerepet igyekszik eliminálni, amelyet zsidók játszottak a bolsevik pártban.
Ha Heller csupán a felsorolt tényeket szem előtt tartaná, akkor rá kéne döbbennie, hogy a zsidóellenesség nem tekinthető valamiféle, a népekre közösen jellemző betegségnek, hanem – mint Spinoza már határozottan rámutatott – létrejöttében ugyancsak, mégpedig elsődlegesen közrejátszott maga a zsidóság is.
Heller, aki az antiszemitizmus kifejezést maga is hibásnak tartja – ám ennek ellenére mégis használja –, és helyette az antijudaizmus vagy judeofóbia szavak használatát tekinti megfelelőnek, úgy véli, hogy akik szerint az „antiszemitizmust meg lehet szüntetni, azok naivak”, mert ez a 2003 éve – azaz Jézus állítólagos születési idejétől – létező jelenség a jövőben is megmarad. És ez nem is meglepő – mondja –, hisz „a templomokban a [keresztény] papok nyíltan vagy burkoltan arról prédikálnak, hogy a zsidók ölték meg Krisztust”. Filozófus hölgyünk szerint e papoknak inkább arról kéne beszélniük, hogy „mit köszönhet a kereszténység a zsidóságnak”, az a kereszténység, amely a gyilkos „Káin szerepével vállalt közösséget”.
Itt álljunk meg egy pillanatra!
A helyzet ugyanis az, hogy a szétszóródott zsidóság azon népek egységbe fogásának az előmozdítója lehetett volna, amelyek közepette élt. Ám – miközben sok szép, értékes dolgot produkált és gyakran a felvilágosult gondolkodást is képviselte számos egyénisége révén – a nemzetközi életben gazdaságilag, politikailag meghatározó része a különféle etnikumok kirablásával foglalkozik már az ókortól. Mégpedig oly módon, hogy az ilyen tevékenységet folytatók hol németnek, hol angolnak, hol franciának vagy éppenséggel magyarnak álcázzák magukat. (A rádiókban, a tévékben, a sajtóban pl. nem az szerepel nálunk, hogy a magyarországi születésű zsidó Soros György, Tom Lantos stb., hanem az, hogy ezek az emberek magyarok. Ám ezeknek az egyéneknek a magyarsághoz a szó pozitív értelmében csak annyi közük van, mint az ökörnek az ábécéhez. Nyilvánvaló ez – többek közt – abból a kötetből is, amely a Kapu-füzetek egyikeként Soros, a Gólem címmel látott napvilágot.)
Vallásilag pedig az, amit a kereszténység és az ezt felvevő népek a zsidóságnak „köszönhetnek”, maga kész tragédia ezen etnikumok számára. Hogy miért? Ezzel összefüggésben az érdeklődő olvasó talál egy viszonylag rövid összefoglalást A filozófia története c. munkámban (291–294. oldal); a 726 oldalas Bibliai érdekességek, történetek, aforizmák c. kötetemből pedig ezzel kapcsolatosan is képet alkothat magának.
Néhány fontos dolgot azonban szükségesnek tartok itt is megemlíteni.
Ezek közül az egyik az, hogy a kereszténység Bibliájának minden irata – kettő kivételével – zsidó szerzőktől származik. A két kivétel az Apostolok Cselekedetei és a Lukács-evangélium. A hagyomány szerint ezek a görög orvostól, Lukácstól erednek. Ám mivel ez a férfiú annak a zsidó Saul-Pálnak a kísérője volt, aki a saját nézeteit krisztusi tanokként hirdette, ezért az ő írásai is a zsidó vallás szellemiségét árasztják. Annak aztán, hogy a keresztény kánonba csak zsidó szerzőktől származó iratok kerültek bele, tragikus következményei lettek, mert az ily módon a zsidó vallás szellemiségének az uralma alá került kereszténység kiirtotta az őt önként vagy kényszer hatására fölvett népek eredeti kultúráját (pl. a magyarságét is).
Megemlítendő az a fontos tény is, hogy az ókori időkben a különféle etnikumoknál a politeizmus volt a jellemző vallás, és az egyes népek kölcsönösen létezőknek vélték egymás istenségeit, s türelemmel viseltettek egymás vallása iránt. Gondoljunk csak ezzel összefüggésben arra, hogy mily toleráns magatartást tanúsítottak más népek természetfölötti hatalmait illetően a görögök, a perzsák, a rómaiak és a régi időkben – mint erről az Ószövetség jó egynéhány helye tanúskodik – maguk a zsidók is.
Ám amikor az utóbbiak körében – egyes próféták működése következtében – megjelent a Jahvéhoz kötődő, monoteista tendenciájú, ám a következetes egyistenhithez soha el nem jutó felfogás, akkor ez a „kiválasztott néphez” kötődő nézet olyan agresszív türelmetlenség felbukkanását jelentette, amely addig ismeretlen volt az ókorban. (A Tóra számos helye ezzel összefüggésben igen kegyetlen dolgokról tesz említést.)
Maga ez a monoteisztikus, eredetileg a zsidóság kiválasztottságát képviselő álláspont aztán később a kereszténységben azt az alakot ölti, hogy a legigazibb vallás a krisztusi. (II. János Pál pápa néhány évvel a halála előtt egyenesen azt hangoztatta, hogy éppenséggel a római katolicizmus a legigazibb vallás.)
Ennek a monoteizmusnak a szellemében tiltatik meg az ótestamentumi zsidóknak Jahvén kívül más isteneknek a követése. Az Ószövetség szerint ez által vezérelve ölet le más természetfölötti hatalmakat imádó zsidókat Mózes ezerszámra. E szemlélettől áthatva pusztítja el a nyugati kereszténység az „eretnekek” százezreit, a „boszorkányok” millióit, és ennek lesz áldozata körülbelül 80 millió indián Amerikában. És a zsidó vallás monoteizmusából mint ősforrásból fakad az iszlám azon álláspontja is, hogy minden más vallás felett áll.
Ám a kereszténység közvetítésével a krisztusi hitet felvevő népek egyéb dolgokat is „köszönhetnek” a zsidóságnak, e nép agresszív tendenciájú vallásának. Azokat az irracionális tanokat is, amelyek szemben állnak az ésszerű világlátással, amelyek az embert önmaga ellen fordítják és egy fiktív transzcendens világhoz láncolják. A Genezis-könyv alapján pl. a földi halandónak kutyakötelessége hinnie abban, hogy a világot valamiféle istenség teremtette – miközben az említett iratban két, egymás hitelét teljességgel lerontó mítosz szerepel a kozmosz keletkezéséről. A zsidó és a keresztény hívőnek el kell fogadnia, hogy a múltban volt, a jövőben pedig lesz egy, ilyen vagy olyan boldog aranykor – ám a Biblia ebből a szempontból zavaros, gyermeteg nézeteket tartalmaz.
A Jahvét vagy a Jézust követőnek hinnie kell abban, hogy (a Biblia állítása szerint) volt egy természetfölötti hatalom részéről valamiféle erkölcsi kinyilatkoztatás – ám a Szentírás olvasója azt tapasztalja, hogy a Tórában ezzel összefüggésben két, egymásnak ellentmondó tízparancsolati szöveg szerepel. Közülük az egyik két helyen, az Exodus-ban (20. fejezet) és a Deuteronomium-ban (5. fejezet), a másik pedig – meglepő módon – szintén az Exodusban (34. fejezet) olvasható. Maga ez az utóbbi a 2. két, épen maradt kőtábla történetéhez kötődik, és benne az első változat közismert tíz rendelkezése közül csupán három van jelen.
Ezek a következők:
Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem!
Ne csinálj faragott képet, öntött bálványokat, és azokat kultikus jelleggel ne tiszteld!
Tartsd meg a szombatot!
A másik hét rendelkezés (Ne ölj! Ne lopj! Tisztelt apádat, anyádat! stb.) viszont nem szerepel benne. Helyettük egészen más rendelkezésekkel találkozunk.
Például ilyenekkel:
A pészachot tartsd meg!
Minden zsengét az istenségnek áldozzál!
A hetek ünnepét üld meg!
Minden férfiú évenként háromszor jelenjék meg az istenség színe előtt!
Ne főzz kecskegidát az anyja tejében! stb.
Heller és az őt interjúvoló Tihanyi Péter zsidóságellenes „ordas eszmékről” beszélnek. Ám – mint szót ejtettem róla – a vallásilag szentesített „ordas eszmék” a zsidó nép keretében fogantak meg, és onnét kerültek át – sajátos módosulással – a kereszténységbe. És ilyen eszmék nem csupán a zsidó szerzőktől eredő Bibliában – annak is főként az ótestamentumi részében, tehát a jahvei vallás kánonjában – hemzsegnek, hanem az utóbbi értelmezéséből megszületett Talmudban is, amelyet az időszámításunk szerinti 500-as év táján zártak le, és amelyből a 19. század második felében egy csomót idézett hazánk parlamentjében a maga képviselőtársainak a némely zsidók által megnyomorított Istóczy Győző.
Néhány ezek közül:
„Ha a zsidók nem lennének, nem lenne áldás a földön, se napvilág, se eső.”
„Mert hát különbség van minden dolgokban; s valamint az emberek az állatok felett állanak: úgy állanak a zsidók a világ többi népei felett.”
„Ti izraeliták emberek vagytok, a többi népek nem emberek; mert az ő lelkeik a tisztátalan szellemtől származnak, Izrael lelkei pedig Isten szelleméből.”
„Isten a zsidóknak hatalmat adott minden népek vagyona és vére felett.”
„A goj (a nem zsidó) megrablása meg van engedve.”
„Helyes dolog őket (a nem-zsidókat) kezeiddel megölnöd. Aki az istentelenek (nem-zsidók) vérét ontja, Istennek áldozatot hoz.”
„Az a parancs, hogy »Ne ölj!« annyit tesz, hogy Izraelből való embert nem szabad megölnöd; a gojim (nem-zsidók) pedig nem izraeliták.”
„Aki egy lelket Izraelből megöl, annak annyiba vétetik, mintha az egész világot megölte volna; aki pedig egy izraelita lelket megtart, annak annyiba vétetik, mintha az egész világot megtartotta volna.”
A kérdéseim: Vajon mit szólna Heller és az őt meginterjúvoló Tihanyi Péter, ha az idézett talmudi szövegekben szereplő zsidók és gojok közti viszonyt megfordítanánk? Ha azt mondanánk, pl. hogy a magyar ember, a zsidó pedig állat? Ha azt az elvet vallanánk, hogy a magyaroké a zsidók élete és vagyona? És ha azt is kimondanánk, hogy a zsidóság nemzetközileg rabló, Palesztinában pedig gyilkos tevékenységet folytató része az említett bibliai-talmudi elvek szerint cselekszik?
Azonnal nagy lenne a felzúdulás. Ám e helyett inkább talán némi önkritikát kéne gyakorolni, s nem ártana a humánum és a szerénység útjára lépni. Ha aztán ez a lépés megtörténne, akkor eltűnne a zsidóellenesség is, és nem lehetne azt állítani nagy hazugon, hogy ez utóbbi örökké megmarad.
Miután bemutattam jó néhány olyan bibliai és talmudi jelenséget, amely antihumánus és gátolja az emberi szellem szárnyalását, s amelyet a kereszténység, valamint az őt felvevő sok nép „köszönhet” a zsidóságnak, lépjünk tovább, és nézzük meg, még milyen sajátos dolgok szerepelnek a Heller által adott interjúban.
A filozófusnő a magyarok szemére veti, hogy a zsidók deportálását nem akadályozták meg. Úgy látszik – bár bölcselő – nem törekszik logikus gondolkodásra. Mert hát mit tehettek volna a németek által megszállt hazánkban az egyszerű magyar polgárok, akik azt sem tudták, miről van szó? És vajon mit tettek egyes itthoni zsidó vezetők népük elhurcolása ellen? Továbbá: ha a nyugati hatalmak tudtak – az országaikban élő zsidókkal együtt – arról, hogy léteznek koncentrációs táborok, akkor miért nem az ezekhez vezető utakat, hanem a német városok polgári lakosságát bombázták? Heller a magyarokat hibáztatja azért is, hogy a megmaradt 200 000 zsidónak kb. a fele 1945 után elhagyta hazánkat. De hát kik voltak ekkortájt nálunk a hatalom birtokosai? A Rákosi-klikk zsidó tagjai. Ezek pedig, ugye, a magyarokat ajnározták...
Ugyancsak filozófushoz méltatlan Heller azon állítása is, mely szerint a jövőben a holokauszt, ez az európai ügy „megismétlődik”, ami „nem lehetetlen, hanem tény”, és ez a történés „egy össznépi dühroham következtében akár több tízezer embert is megölhet”.
Legyen szabad ide vonatkozóan Heller figyelmébe ajánlanom Hegel megjegyzését, amely szerint a bagoly csak az alkony beálltával kezd röpülni, s amellyel a kiváló német bölcselő a következőt akarta szimbolikusan kifejezni: hogy mi lesz, azt csak akkor tudjuk megmondani, ha ez vagy az a történés már végbement. Vagyis: Heller a jövőbeli holokausztot nem állíthatja tényként.
Ez a valóság tényei által nem zavart hölgy egyébként úgy véli, hogy a szóban forgó tragikus történésre csak Európában kerülhet sor, Amerikában (= USA?) viszont nem, mert „ott a demokrácia olyan erős, olyan természetes, és hogy úgy mondjam, olyan házias, hogy minden megrázkódtatást kibír”. A kérdésem: biztos ez? Ha ugyanis az USA kormánya továbbra is az ottani zsidó és az ortodox keresztény lobbi által meghatározott politikát folytatja, ha Izraelt továbbra is támogatja anyagilag és politikailag a közel-keleti népek ellen irányuló tevékenységében, akkor könnyen bekövetkezhet, hogy e nagy észak-amerikai országban is fölerősödik a zsidóellenesség.
Heller ez utóbbi kapcsán úgy véli, ennek az ókorban az egyik előidéző oka az volt, hogy a római isteneket el nem ismerő, nekik nem hódoló zsidókat ateistáknak gondolták, és emiatt gyűlölték meg őket. Ezek szerint a politeizmus követői oly ostobák voltak, hogy a monoteizmus talaján álló zsidókat istentagadóknak vélték. Hogy egy filozófusnő ilyen badarságot miként jelenthet ki, nem tudom. És ez a véleménye azért is sántít, mivel a jahvizmus a Római Birodalomban az elfogadott vallások közé tartozott – bár ugyanakkor egyes uralkodók igyekeztek a követőit a római istenségek kultuszára kényszeríteni.
Abban viszont igaza van Hellernek, hogy a zsidókat istengyilkosoknak tekintő keresztény egyházi álláspont komoly mértékben közrehatott az antijudaizmus létében a régi időktől napjainkig. Heller a „tökkelütött hülyeségek” körébe sorolja azokat a nézeteket, amelyek a gojok részéről a zsidóságot különféle, számukra rossz dolgok előidézőjének tartják, „az ördög szószólójává, szócsövévé” teszik, ma pedig már olyan „világ-összeesküvésről” szólnak, hogy New Yorkból és Tel-Avivból irányítják Budapestet, Putyint és az egész földkerekséget, s azt állítják, hogy „a világbékét leginkább az agresszor és hódító Izrael fenyegeti”.
Vajon Heller – jegyzem meg mindezzel kapcsolatosan – miként vélekedik azokról a humanista zsidókról, akik ugyanezt a véleményt hangoztatják? Továbbá: vajon miként ítéli meg azoknak a zsidóknak a tevékenységét, akik országokat tettek tönkre holmi pénzügyi műveletekkel? Ahogy pl. Soros György, a Sztálinnal együtt budapesti díszpolgár is cselekedett délkelet-ázsiai államokkal. Egyúttal arra is kíváncsi lennék, szerinte kik voltak azok a külföldi barátok, akik az SZDSZ-nek – az utóbbi egyik vezetője szerint – 1994-ben azt a tanácsot adták – és főként: miért? –, hogy lépjen szövetségre az akkori választásokon abszolút többséget szerzett MSZP-vel. Azzal a párttal, amely ellen az SZDSZ korábban olyan „erősen hadakozott”, s amelynek a jelöltjét, a korábbi ügynököt, Medgyessy Pétert elfogadta miniszterelnöknek.
Nemrégiben pedig ennek az SZDSZ-nek a támogatásával került a köztársasági elnök funkciójába Sólyom László. Az a jogász, akinek az általam megnézett két lexikon szerint nincs apja, anyja – úgy látszik, ősnemzéssel jött a világra –; akinek nincs felesége és gyereke, de azért akinek a (nem létező) neje az egyik hetilapban Sólyom Erzsébet néven interjút adott – ám közben „elfelejtette” megemlíteni, hogy milyen pártkáder volt az apja. Azt a Sólyom Lászlót segítette az SZDSZ a köztársasági elnök funkciójába, aki elment Szlovákiába, de ott nem állt szóba a magyarokkal; aki ellátogatott az egyik külföldi országba, és ott kijelentette, hogy nekünk nincs gondunk a Beneš-dekrétumokkal. Vajon kitől kapott felhatalmazást arra, hogy a mi nevünkben ilyesmit tegyen? Talán nem is tartja magát magyarnak? Ezt azért kérdezem, mert azt is megcselekedte, hogy újévi beszédét a nemzeti lobogó mellőzésével mondta el. Továbbá ebben a beszédben kijelentette, hogy Magyarországon nincs egyetlen olyan párt sem, amely „hazánk tönkretételére törekednék”. Hát az SZDSZ nem ilyen alakulat, melynek a vezetői most mindent privatizálni óhajtanak – vajon kiknek? –, imamalomként ismételgetve, hogy az állam a legrosszabb gazda? Ám jó néhányuk felmenői korábban épp az állami tulajdon mindeneknél üdvösebb voltáról beszéltek.
S még valami: nem vagyok hívő, de ennek ellenére mélyen felháborít, hogy az „elfogulatlan” Sólyom László a kb. 5000 zsidó vallású embernek üdvözletet küldött a Makkabeusok csodás történetéhez kötődő hanuka [chanukka] alkalmával, ám a karácsonyt ünneplő több millió hazai keresztényről „megfeledkezett”.
És mindezen elgondolkodva fölteszem magamnak a kérdést: vajon kinek az érdekeit képviselte köztársasági elnökként az SZDSZ-es Göncz Árpád, és milyen titokzatos hatalmak, kinek az érdekében mozgatják Sólyom Lászlót?
Vajon Heller Ágnes e kérdésekre mit válaszolna?
 
 
Pais István
 
HELLER ÁGNES ÉS AZ „ORDAS ESZMÉK”
(3. rész)
 
 
A Hetek-nek nyilatkozó filozófusnő fölháborodik azon, hogy Nyugat-Európában az utóbbi időben még a baloldali erők is gyűlölettel viszonyulnak Izraelhez, és azt mondogatják, hogy jobb volna, ha nem létezne ez az állam, amely szerintük a legnagyobb háborús veszélyt jelenti a világbékére. Javaslom Hellernek – bármennyire is nehezére esik –, gondolkodjék el a következő tényen: mennyivel nyugodtabb lenne ma a helyzet a Közel-Keleten (és nemzetközileg is), ha területrabló, militarista tevékenységükkel a cionista zsidók nem hozzák létre Izraelt? Vajon sor került volna-e a fél évszázadon át zajló arab-izraeli háborúkra, Libanon izraeli megszállására, továbbá az Izrael-barát hatalmak Irakot eltipró hadjáratára?
Az interjú vége felé a riporter megkérdi Hellertől, hogy mi a zsidókérdés lényege. Ide vonatkozóan a filozófusnő első lépésként a következőt mondja: „A leglényegesebb kérdés az, hogy mi őrizte meg a zsidókat hosszú évezredeken át egészen a mai napig?” Majd megjegyzi: „Hol volt, hol nem volt egy hatalmas keleti civilizáció, amely ötezer esztendeig élt, és ebből a civilizációból minden nép elpusztult, egyes-egyedül a zsidó nép nem. Aztán jöttek újabb világbirodalmak, újabb civilizációk, amelyek mára teljesen eltűntek, és szintén csak a zsidók maradtak meg. Na, ez a zsidókérdés.”
Ebben a szövegben Heller azt állítja, hogy a zsidóság a mezopotámiai (vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: a közel-keleti) fejlett kultúra hordozója. Ez azonban valótlanság, mert – mint most már egyre több zsidó szerző is vallja – a zsidóság történelme voltaképp csak az i.e. 8. században kezdődött el. Amit a korábbi időkről az Ótestamentum (főként pedig a Tóra) mond, a fantázia világába tartozik.
Mózes pl. alkalmasint nem zsidó történeti személy, hanem az egyiptomi Ehnaton Ószövetségbe átemelt alakja, s e fiktív személyhez a csapongó fantáziájú ótestamentumi szerzők, szerkesztők zűrzavaros és ellentmondó dolgokat fűztek. Nem csak a már említett két teremtésmítoszt és a két tízparancsolat-változatot, hanem még egyéb dolgokat is. Többek közt a sógorsági házasság Jahve általi elrendelését, illetve megszüntetését; az elsőszülöttségi áldozatok Isten által előírt betartatását, ill. eltiltását; a meg nem történt egyiptomi kivonulás meséjét.
A zsidóság (miként a vele együtt élő különféle népek) hosszú időn át nem volt monoteista – bár a Biblia ezt igyekszik sugallni több helyütt –, hanem sokfajta istenséget imádott: a Napot, a Holdat, a csillagokat, ilyen-olyan állatokat és különböző bálványokat (ez utóbbiak közt pl. a frigyládát).
Épp ezért minden olyan törekvés, amely a zsidóságot az ókori fejlett közel-keleti kultúra hordozójának tekinti, teljességgel hamis állítás.
Ilyen, a zsidóság múltját az ősiség szempontjából értékesebbnek feltüntetni próbáló igyekezettel hazánkban is gyakran találkozunk. Van olyan művész, aki mint zsidó azzal dicsekszik, hogy ő egy ötezer éves nép fia. Aztán amikor 1996-ban nagy ünnepségekre került sor Izraelben – ezeken az ünnepségeken a Hit Gyülekezetének több ezer tagja vett részt –, akkor az egyik napilapban egymás után többször is az a hír jelent meg, hogy most Jeruzsálem Dávid általi megalapításának 3000. évfordulóját ünneplik, és csak sokadik alkalommal látott napvilágot a bibliai „tényekkel” összhangban lévő hír, az tudniillik, hogy ezt az ősi várost, amelyet Ábrahám idejében világi fejedelemként és főpapként a titokzatos Melkicedek uralt, 3000 évvel ezelőtt Dávid vezetésével a zsidók csupán elfoglalták a jebuzitáktól.
A fentebb idézett szövegét követően (a riporter egy rövid – „Azaz?” – közbeszúrása után) Heller a zsidókérdés lényegét, a zsidók megőrzésének okát így határolja körül: „Azaz a vak is látja, hogy megmaradásuk egy Istennel kötött különleges viszonynak, szövetségnek köszönhető. Egy olyan speciális szövetségnek, amelybe Isten egyetlen más népet sem hívott. Ez a mai napig is tart. Ráadásul kiválasztottságuk nem saját érdemükből, tehetségükből vagy kiválóságukból fakad. Ez aztán az igazi botrány.”
Ehhez a szöveghez, a benne szereplő állításokhoz az igazság és a tisztesség érdekében néhány fontos megjegyzést kell fűzni.
Először is arra hívom fel a figyelmet, hogy az Ótestamentum szerint nem a zsidók kötöttek szerződést valamiféle istenséggel, hanem ez utóbbi erőszakolt rá egyezséget Jákob gyermekeire.
Másodszor ügyeljünk a következőre: Heller az idézett szövegben nem azt mondja, hogy a bibliai próféták ötlötték ki a szóban forgó szövetség elméletét – a valós helyzet egyébként ez –, hanem azt, hogy az általa létezőnek tartott Jahvéval jött létre a szövetség, és a zsidókat ténylegesen egy természetfölötti hatalom választotta az etnikumok közül a maga kizárólagos népének. A filozófusnő szuverén joga, hogy hisz egy ilyen istenségben. Ám ha ezt teszi, akkor méltatlan a bölcselői névre, mert ezáltal kilép a tényeken alapuló gondolkodás köréből, és a vallási miszticizmus vizeire hajózik.
Megemlítem azt is, hogy a zsidóság önálló tudatú népként való fennmaradása nem egyszerűen az állítólagos isteni kiválasztottságának következménye, mivel a megőrződésében egyéb tényezők is közrejátszottak.
Spinoza ez utóbbiak közül a legfontosabbnak azt tartotta, hogy a zsidókra vallási parancs révén ráerőszakolták a körülmetélkedés szokását, amelyet ők egyébként minden valószínűség szerint Egyiptomból vettek át, és amely (mint feltűnő fizikai jellegzetesség) elkülönítette őket a többi néptől.
De szó van még más tényezőkről is. Példának okáért arról a kényszerről, hogy a zsidók idegenekkel nem köthetnek házasságot. Érdekes mellesleg, hogy ezt a tilalmat a Tóra azon a Mózesen keresztül eredezteti Jahvétől, akinek az Exodus szerint két idegen felesége volt. Ám ténylegesen az a helyzet – s ez az Ótestamentum minden figyelmes olvasója számára nyilvánvaló –, hogy a házasodás tilalma Jákob utódainál a régebbi időkben nem létezett, s ők szabadon léptek frigyre a velük együtt, a környezetükben élő népek lányaival és fiaival.
A szóban forgó tilalmat a pap Ezsdrás és a perzsa király zsidó származású szatrapája, Nehémiás erőltette rá Jákob népére az i. e. 5. században. Ez teljesen nyilvánvaló a nevük alatt szereplő ótestamentumi iratokból. Ezsdrás ösztönzésére ugyanis a világi hatalom ura, Nehémiás megparancsolta a zsidó férfiaknak, hogy bocsássák el idegen származású feleségeiket – a tőlük született gyerekekkel együtt. Azokat a jellemes apákat pedig, akik erre nem voltak hajlandók, a szatrapa személyesen megkorbácsolta, és így kényszerítette őket parancsa végrehajtására. (Hogy ez a nehémiási eljárás miként lehet összhangban azon „isteni” utasítással, hogy a gyerek tisztelje apját és anyját, annak megítélését az olvasóra bízom.)
Az eddig említett okokon túl az önálló területű hazával nem rendelkező zsidóság szétszóródottságban való fennmaradásának az is egyik lényeges meghatározója volt, hogy szellemi vezetőik a zsidókat különféle előírásokkal, tabukkal vallási kényszerzubbonyba zárták. Azokat pedig, akik a Prokrusztész-ágyból megpróbáltak kiszabadulni, rettenetes büntetésekkel fenyegették meg. Mindez aztán annak következtében működött igen nagy hatóerővel, hogy időszámításunk első századában megalkották a Jahve-vallás kánonját, amely napjainkig nagy kényszerítő hatalom a hívó zsidó számára. Más népeknél viszont – ilyen írott kánon nem lévén – sokkal szabadabban zajlottak le különféle változások a vallás terén.
A zsidók istenség általi kiválasztottságát valló nézetekkel, a Heller által a Hetek-nek adott interjújában foglaltakkal, továbbá azzal kapcsolatosan, hogy az ilyen álláspontok milyen lénynek tüntetik fel Jahvét, legyen szabad idéznem egy részletet a Bibliai érdekességek, történetek, aforizmák c. könyvemből. E részlet, amely előtt közvetlenül arról esik szó, hogy Jahve parancsára a zsidók különféle városok lakóit leölték, a bennük lévő javakat pedig elrabolták, a következőképp szól:
„A zsidóság honfoglalásával kapcsolatosan még sok hasonló eseményt említhetnék meg a Józsué utáni időkből is. Az ismertetettekből is nyilvánvaló azonban számunkra, hogy az Ótestamentumban a »Ne ölj!« (és a »Ne lopj!«) nemcsak hogy nem tiltja egyetemes jelleggel az emberölést (a lopást, a rablást), hanem éppenséggel igenli azt. Sőt maga az isten az, aki benne »megparancsolja« különféle népek kegyetlen lemészárlását (kirablását).
És mindezzel összefüggésben két álláspont közül választhatunk:
a) Vagy elfogadjuk, hogy van egy olyan isten, aki a zsidóságot a maga népének választotta, s az ő érdekeit szem előtt tartva neki ígérte a »tejjel és mézzel folyó Kánaán«-t, majd pedig megparancsolta neki, hogy az ő természetfölötti támogatásával foglalja el ezt a földet, és irtsa ki a rajta lakó népeket. Ebben az esetben az istenség önkényúrnak mutatkozik, aki teremtményei egyik csoportját más csoportok fölé helyezi, s akinél erkölcsi szempontból gonoszabb lény nem képzelhető, hisz az általa kedvezményezett Izráellel leölet önmaga által létrehozott embereket.
b) Vagy azt a nézetet tesszük a magunkévá, amely szerint nincs isten, és főként nincs olyan természetfölötti hatalom, amely az ószövetségi Jahvéhoz hasonlóan barbár önkényúrként intézi fajunk sorsát. Ez esetben – a való tényekkel összhangban – aztán megállapíthatjuk, hogy az Ótestamentumban nem természetfölötti erő által meghatározott, hanem evilági események játszódtak le. Nem valamiféle istenség ígérte oda a zsidóknak a »Kánaán«-t, nem ő foglaltatta el velük az »ígéret földjé«-t és ölette le velük annak lakóit, hanem egészen másról van szó. Arról, hogy a régi zsidóság nomád pásztornép volt, amely – miként sok más egykori, hasonló fejlettségi fokon állt etnikum, pl. a magyarság is – új, kedvezőbb adottságú hazát igyekezett magának szerezni, s – amint akkoriban szokás volt – a honfoglalás kapcsán önmagának oly istent képzelt el, aki az ő érdekeit képviseli, aki segíti őt hódító céljai elérésében. Mindez egyáltalán nem meglepő. Problémát jelent viszont az, hogy ez az ősi, a zsidóság kiválasztottságára, a »szent mag«-ra vonatkozó nézet