Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

Egy kis történelem: Acélszörnyek viadala a magyar rónán

| 2018-02-12 | 'or 1=1 # |

 

Egy kis történelem: Acélszörnyek viadala a magyar rónán

 

 

65 éve zajlott az alföldi páncéloscsata.

 

 

Tarczay Ervin, a legendás magyar páncélos ász

 

 

Kurszk után, a világtörténelem legdühöngőbb páncéloscsatája az Alföldön zajlott, 1944 októberében. Ebben a hadműveletben a magyar-német erők olyan jelentős harcászati sikert arattak, melyet a mai, hivatalos történelemszemlélet igyekszik kitörölni nemzetünk emlékezetéből.tag heuer carrera calibre 18 replica

Az 1943 májusában lezajlott kurszki csata ideje alatt a Vörös Hadsereg olyan mértékű veszteségeket szenvedett, elsősorban harckocsikban és páncélelhárító eszközökben, hogy gyakorlatilag egy épkézláb hadműveletet több, mint egy évig nem volt képes elindítani. A tengelyhatalmi erők – bár maguk is megsínylették az orosz frontot – még mindig nagy nyomás alatt tartották a kommunistákat, nem hiába könyörögtek annyit az oroszok az angolszászoknak a partraszállásért. Természetesen az Urálon túlra evakuált üzemekben teljes erőbedobással folyt a tömegtermelés, embertelen körülmények között, több százezer „munkás” halála árán. Végül a nyugat-európai partraszállások arra kényszerítették a németeket, hogy a keleti arcvonalról csapatokat dobjanak át Franciaországba és Olaszországba. 1944 júliusában a szovjetek elindították a Bagratyion fedőnevű offenzívájukat. Bár a németek Középső Hadseregcsoportjának sikerült pótolhatatlan veszteségeket okozniuk, de sok germán egység viszonylag rendezetten vonult vissza és később ezek átszervezésre kerültek, majd újra bevetették őket. Azonban - ismételten – maguk a ruszkik is iszonyatos veszteségeket szenvedtek.

 

Egy magyar honvéd a páncélrémmel

 

A keleti fronton történő másik nagy hadművelet, Jasi-Kisinyov-offenzíva (Jászvásár-Kisjenő) néven vált ismertté. Ennek során a 2. és a 3. Ukrán Front (Malinovszkij, illetve Tolbuhin vezetésével) szállt szembe a német-román Dél-Ukrajna Hadseregcsoporttal, melyet Friessner vezérezredes irányított. A bolsevik ügynökök aknamunkájának és a meglehetősen kétes hírű oláh mentalitásnak köszönhetően bekövetkezett a sokak által megjósolt román árulás, augusztus végén. Ez alapvetően keresztülhúzta az addig túlságosan is biztosnak hitt tengelyhatalmi védelmi stratégiát, ami a Kárpát-medencére vonatkozott. Már szeptember elején sor került magyar alakulatok bevetésére az átállt román alakulatok ellen, melyek célja a határvédelem előkészítése volt.

 

A magyar védelem terve


Mindehhez szorosan kapcsolódik Magyarország védelmi rendszerének kiépítése a második világháború előtt, illetve alatt. Az alapvető koncepció az volt, hogy az ország elsődleges természetes védelmére, a Kárpátok vonulataira kell alapozni minden lehetséges tervet. Legjobb lehetőség az lett volna, ha a békediktátum alatt elcsatolt részeket mind visszakapjuk, ebben az esetben könnyebben kiépíthető lett volna az ország védelme. Azonban 1940-ig mindössze csak töredék területek kerültek vissza, így ez alapjaiban megváltoztatta a védelmi stratégia elméletét. A hiányosságokkal a megbízott szakemberek teljesen tisztában voltak, de lehetőségeik – és az ország teherbírása – szerint igyekeztek a lehető legjobban kiépíteni a védelmi vonalakat. Szerencsére az ország egy olyan született védelmi stratégával rendelkezett, Vitéz Hárosy Teofil személyében, aki hihetetlen éleslátással meglátta a jövő eseményeit és ennek tudatában cselekedett. „Ember által leküzdhetetlen akadály nincs. A támadó előbb-utóbb megtalálja a módját annak, hogy áttörje és hozzáférjen áldozatához. Nem szabad erődbe zárni, és pusztán a védelmi várakozásra kényszeríteni a védőt, mert az lelkileg gyorsan összeomlik. A védőnek csírájában kell elfojtani a támadó fél előkészületeit. Ezt pedig csak állandó zaklatással, rövid lélegzetű, apró vállalkozásokkal érheti el. Nem a pajzs, hanem a kard vívja ki a győzelmet” - szögezte le Hárosy a magyar vezérkar előtt.

 

Egykori magyar lőállás

 

Hárosy rendkívül alapos munkát végzett, mert még az elméleti tervek kivitelezése előtt - szakemberekből álló csoporttal - bejárta és sokoldalúan tanulmányozta az Európában már áttört erődvonalakat. A Maginot-vonalat a francia határon, a Sztálin-vonalat, a Mannerheim-vonalat a finneknél. Továbbá szemügyre vette a német-olasz csapatok által áttört görög Metaxas-erődvonalat is. 1940 telén Hárosy vezetésével elkészült az összefüggő erődrendszer terve, ami most már egy rendszerbe foglalta a Keleti-Kárpátok teljes területének már meglévő erődítését. A tervek kivitelezésére létrehozott Erődítési Parancsnokságnak, az 1939. július 1. és 1940. december 30. között 14,2 millió pengőt juttattak az építkezésekre. 1941-ben további 6,8 milliót, 1942-ben már 19 millió pengőt. Óriási összeg, hiszen az 1938-as árfolyamon, 1 pengő 4.4 USA-dollárt ért.
Az Árpád-vonal – bár nem teljesen készült el -, de az Uzsoki-hágótól az Ojtozi-szorosig húzódott, összesen 780 kilométer hosszúságban. Az erődítési munkálatok központja Csap volt, de az idő haladtával új csoportparancsnokságokat hoztak létre (pl. Gyergyószentmiklós, Dés). Egy-egy csoporthoz 5-6 kirendeltség tartozott, de pontos számuk ismeretlen. A szovjet rém támadásával szembeni védelem tulajdonképpen három kiépített vonalból állt. A Kárpátok előhegyeinél, helységtámaszpontok láncolatából hozták létre a Hunyadi-állás. Az eredeti országhatáron építették ki a Szent László-állást és az ország belseje felé futó völgyekben pedig az Árpád-vonalat. A legkiterjedtebb ez utóbbi volt. A vonal építése, elsősorban az infrastruktúra és a háttér megteremtésével, már 1940-ben megkezdődött. Természetesen a legnagyobb titoktartás mellett. 1943-ban, a sztálingrádi csata után felgyorsították a kiépítését. 1944 elején pedig létrehozták a Hunyadi- és a Szent László-állást.


A magyar határ előtt, 30-40 kilométerre kiépített védelmi sáv - Hunyadi-vonal – legfőbb rendeltetése az volt, hogy a szovjet csapatok ne tudjanak azonnal felzárkózni a fő védelmi állásra. Ezzel akarták lassítani, szétdarabolni az oroszok egységeit, hogy ellensúlyozzák túlerejüket, illetve az állások leküzdése során technikában és élőerőben a lehető legnagyobb veszteséget akartak okozni a ruszkiknak. A Hunyadi-állás így a támadás várható irányában helyezték el, tábori erődítésekből álló támpontokból állt, melyekkel völgyeket és utakat zárták le. Azonban az elővédelem mögé egy közbeeső védelmi sávot iktattak - Szent László-vonal -, amely közvetlenül az ezeréves határ vonalát követte. Ez a védvonal csak hevenyészetten lett kiépítve és kisebb támpontokkal zárták le az utakat és a magas hegyeken átvezető átjárókat. Azonban komolyabb erőfeszítésekre itt nem volt szükség, mert azt a feladatot szánták neki, hogy az Árpád-vonal előtt közvetlenül, megint szétbontakozásra kényszerítsék az ellenséget. A fő védelmi öv csak ezek után következett. Az Árpád-vonal a magas hegységek terepviszonyait a legteljesebben kihasználta. Egy olyan tábori erődrendszer volt, melyet vasbeton szerkezetű tüzelőállásokkal, védelmi létesítményekkel és megfigyelőpontokkal izmosítottak. A kiépített támpontok, megerődített körletek, völgyzárak valamennyi, a hegyeken átvezető közlekedési lehetőséget meggátolták.

 

Akinek nem sikerült az áttörés: Grecsko tábornok

 

A körkörösen védhető völgyzár alapja a sejtszerűen elrendezett, körvédelemre alkalmas rajállás volt, melynek központját a közepes tüzérség ellen is biztos védelmet nyújtó bunker jelentette. Az erődrendszert csak megkerülni lehetett, áttörni nem. Az alapvető elképzelés azon nyugodott, hogy e támadás kelet-nyugati irányban halad majd, a Kárpátok völgyeinek zöme pedig észak-dél irányú. Tehát a támadók harckocsikkal és tüzérséggel csak kevés helyen törhetnek keresztül. Ezt a kevés völgyet kellett elzárni aknák telepítésével, betongúlákkal, harckocsi akasztó árkokkal – bár ezeken a tankok át tudtak jönni, de a kimászáskor rövid időre a védők előtt csak a páncélos alja látszott, ezt pedig kisebb kaliberű páncéltörő lövedékkel is át lehetett ütni. A völgykatlanokba az illetékes erődszázadnak előretolt védőkörletei is voltak. Az erődítésrendszer nem összefüggő vonalat alkotott, hanem völgyzárak láncolat volt.


A bunkereket szándékosan nem látták el lőréssel, mindössze a személyi állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgált. Ezeket a bunkereket 60-100 cm vastag födémmel építették. A bunkerekhez futóárkok csatlakoztak, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz juttatták a honvédeket. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek. A völgyzár alapja önállóan is sikeresen tudott harcolni. A védelmet egy-egy erődszázad látta el, amely annyiban különbözött a gyalogszázadtól, hogy több sorozatlövő fegyverrel, aknavetővel, gránátvetővel és páncéltörő fegyverrel látták el. Az erődszázad mögött 4-10 kilométerre volt kiépítve annak a határvadász zászlóaljnak a védőállása, amelyikhez az erődszázad tartozott. A völgyzárak közötti hegygerinceken határvadász századok portyázó csoportjai tartották az összeköttetést. A völgyzárak mögött elhelyezett határvadászok nem az utolsó részei voltak a rendszernek, ezek mögött még hegyi- vagy gyalogos csapatok álltak készenlétben, hogy a betört ellenséget leghamarabb visszaverjék.


A Vörös Hadsereg meglehetősen csapnivaló felderítési adatokkal rendelkezett a magyar határon létrehozott erődrendszerről. Ennek tükrében nem csoda, hogy a 4. Ukrán Front egységei, szeptember elejétől október derekáig tartó támadások sorozata árán, csupán 4-7 kilométernyi előrehaladást tudtak felmutatni. Már az első mesterséges akadállyal, a Hunyadi-állással sem boldogultak. Ez volt az első akadály, amire az 1. Ukrán Font balszárnyának és a 4. Ukrán Fontnak a visszavonuló csapatokat üldözve fel kellett volna zárkóznia, majd erőivel, eszközeivel menetből áttörni. A kommunisták hordáit viszont megállították, súlyos veszteségeket okozva nekik, de ez nem a fő védelmi vonal volt, hanem a Hunyadi-állás. Sőt, az oroszok szentül meg voltak arról győződve, hogy sikerült elfoglalni a fő védelmi állásokat, ami valójában a Szent László-állás volt. A 4. Ukrán Front csapatai a hadműveletek során nem jutottak el az Árpád-vonalig.

 

Zrínyi rohamlöveg

 

A ruszkikat irányító Grecsko tábornok, az Árpád-vonalat erős védelmi rendszernek tartotta annak ellenére, hogy csak torzó volt. A völgyzárak közötti hegygerinceken alig volt erődítés, de még elegendő csapat sem állt a magyarok rendelkezésére a hézagok lezárására. Ennek tudatában az egy hónap alatti 4-7 kilométer nem igazán hatalmas teljesítmény, bár Moszkvának ódákat zengtek a „hősies küzdelemről”. Azonban a hadműveletek nemcsak összecsapott módon folytatták. A szovjet csapatokat jól felkészítették a hegyek között folytatandó harcra. Az augusztus közepétől szeptember első hetéig tartó hadműveleti szünet alatt, az utánpótlást rendkívülien megszervezték, a csapatokat pihentették és feltöltötték. Nem egy leharcolt és kimerült haderő volt az, amelyik nem jutott előre az 1. magyar hadsereg csapatainak arcvonalán. A magyar és német csapatok csak akkor vonultak vissza, miután dél felől a 2. Ukrán Front bekerítéssel fenyegette őket. A védelem megszűnésével a 4. Ukrán Front „támadása” természetesen a terveknek meglelően alakult. Tehát a 4. Ukrán Front nem áttörte az Árpád-vonalat, hanem a bekerítés veszélye miatt visszavonuló 1. magyar hadsereg után vette birtokba az üresen hagyott állásokat.

 

Támadás Dél-Erdély visszafoglalására

Dél-Erdély visszafoglalása a védelem szempontjából kulcsfontosságú volt. A támadásra összevont csapatok vezetésére újra felállították a 2. hadsereg-parancsnokságot és élére Veress Lajos altábornagyot (szeptember 1-től vezérezredes) nevezték ki. Szeptember első napjára a 2. hadsereg hadrendje teljesen készen állt a harcra. A Kolozsvár térségében álló, s a támadás súlyát viselő II. hadtestbe a 25. gyalog-, 2. páncélos-, 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint az 1. és 2. hegyi-pótdandár; a Székelyföldet keletről és délről védő IX. hadtestbe a 27. könnyű-, a 2. tábori póthadosztály és a 9. határvadászdandár, valamint a Székely Határvédelmi Erők tartoztak. A szeptember 1-jén kiadott magyar és a 2-án kelt német hadműveleti utasítás alapján a visszafoglalást a magyar 2. hadseregnek és a német Gruppe Siebenbürgennek kellett végrehajtania. A támadást eredetileg 4-ére tervezték, de a felvonulás elhúzódása miatt 24 órával elhalasztották.

 

Harcképtelenné tett T-34/85

 

Szeptember 5-én hajnalban a Dél-Erdélyt megszálló románok hun csatazajra ébredtek. A románok gyakorlatilag semmiféle ellenállást nem fejtettek ki, arcvonaluk pillanatok alatt összeomlott. A hadművelet jobbszárnyán a 7. tábori póthadosztály haladt, a Gyalui-havasok keleti előhegyein át, Borrév és Torda között kijutott az Aranyoshoz. A borrévi és a tordai hidat azelőtt visszafoglalta, hogy a román utászok felrobbanthatták volna, így alakítva ki hídfőt a déli parton. Középen a 9. tábori póthadosztály, a mezőségi dombokon keresztül, a Torda és Aranyosegerbegy között érte el az Aranyost és Aranyosgyéres elfoglalásával hídfőt hozott létre a jobbparton. A balszárnyon a 2. páncéloshadosztály motorizált vértesei törtek előre - a német 1179. rohamlövegosztállyal - visszavéve Nagysármást, majd később elérték Marosludast.


A németek Erdély-csoportjába tartozó 8. SS-lovashadosztály is lendületesen tört előre és elfoglalta a Maroslekence-Küküllőszéplak vonalat. A magyar 102. páncélvonat a Marosvásárhely-Marosludas vasútvonalon nyugati irányban, egészen Marosugráig jutott. A támadás első napján 2. hadsereg 20-25 km mélyen áttörte a román vonalakat. A következő nap, a két tábori póthadosztály megint 12-15 kilométert, a 2. páncéloshadosztály és az Erdély-csoport újabb 3-5 kilométer mélységben haladt előre. A 102. páncélvonat, mélyen a román arcvonal mögött, sikeresen visszafoglalta a marosbogáti hidat. A 8. SS-lovashadosztály magyar Tabay-csoportja Küküllőszéplaknál átkelt a Kis-Küküllő déli partjára. 7-én a 7. póthadosztály újabb 5 kilométert haladat, de Nagyenyednél megtorpant és több román gyaloghadosztály ellenük való bevetése miatt a következő nap csak két kilométert tudott haladni. A 9. póthadosztály balszárnya Marosújvártól északkeletre, 7-én átkelt a Maros déli partjára, s 8-án elfoglalta Marosújvárt. 7-én a 2. páncéloshadosztály 8-10 km mélyen törve előre, átkelt az épségben elfoglalt dicsőszentmártoni hídon, és hídfőállást alakított ki a Kis-Küküllő déli partján. Másnap további 4-5 km-t jutott előre. A 8. SS-lovashadosztály, ugyanezen a napon, Dicsőszentmárton-Kóródszentmárton között felzárkózott a Kis-Küküllőre.


Szeptember 9-ére azonban a támadás teljesen megállt. Az ok egyszerű, mert az Erdélybe irányított román 4. hadsereg 12 hadosztálya és 1 páncélos-csoportja mellett, a 2. Ukrán Front 40 lövészhadosztályt, 3 harckocsi-, 2 gépesített és 2 lovashadtestet (750 páncélos, tízezer löveg és aknavető) küldött az újdonsült szövetséges megsegítésére. Ennek tudatában a felső vezetés a támadás befejezése mellett tört lándzsát. Azonban a magyar egységek dicső fegyvertényt hajtottak végre, mert dacára a beérkezett erősítésnek, egyszerűen megfutamították a jelentősen erősebb 4. román hadsereget. A védelembe való átmenetet akkor parancsolták meg amikor 9-én, a magyar honvédek már a ruszkikkal csatáztak.

 

MG-42-es géppuska akció közben

 

 

A 2. hadsereg 12-ére befejezte rendezett visszavonulását a védelemre kijelölt Aranyos-Maros vonalára, majd rá egy napra az utóvédek is megérkeztek. A 25. gyaloghadosztály ekkorra vonult fel a Torda-Marosludas vonalra. A védelmi rendszer kialakítását Vidos Géza vezérőrnagy, a II. hadtest műszaki parancsnoka kapta (később az ő irányításával építették ki a pesti hídfő védelmét). A harcokban kimerült 7. és 9. tábori póthadosztályt hátravonták feltöltésre. Az Aranyosbánya-Torda szakaszt az 1. és 2. hegyi-pótdandár vette birtokba. Az Erdély-csoport, Marosludas és a Nyárád-torkolat között rendezkedett be védelemre.

 

A tordai csata

Szeptember 13-án a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtestének előrevetett osztagának páncélosai tűz alá vették a 25. gyalogezredet. Délben 12 harckocsi tört be a tordai hídfőbe, de a Szentágotai Károly főhadnagy vezette 25. páncélvadász-század hármat megsemmisített, ezzel megállította a szovjet éket. Délutánra a tordai hídfő egésze tüzérségi tűz alatt állt. 14-én a megmaradt 9 harckocsi, román gyalogsággal, átkelt az Aranyoson és behatolt a Hosszú-völgybe.

Az aranyosegerbegyi hídfőt 14-én érte először komolyabb bolsevik támadás. A román 7. gyalogoshadosztály, nagyszámú szovjet harckocsik támogatásával, bár hátravetett egy magyar zászlóaljat, ám a fő ellenállási vonalat az Aranyos mentén tudta áttörni.

A román 18. gyaloghadosztály, ugyancsak jelentős mennyiségű szovjet harckocsi takarásában, átkelt az Aranyoson és Tordától keletre elérte a magyar sereg fő ellenállási vonalába. A marosludasi átkelőt a egy gépkocsizó lövészzászlóalj feladta, miután a szovjet gyalogság a hátába került. Szeptember 15-én a szovjet-román Mihajlov-csoport 25 harckocsival délre elfoglalta Torda-Sósfürdőt és még északabbra tört előre. A 2. páncéloshadosztály 3. gépkocsizó lövészezrede két irányban, a Szent János- és a Péterlaka-völgyben indított ellentámadása nem érte el az eredeti vonalat, de jelentős veszteséget okozott az ellenségnek. A két szovjet hídfőt estig sajnos sikerült egyesíteni.


16-án a 25. gyalogezred és a 6. gépkocsizó lövészzászlóalj a Szent János- és a Péterlaka-völgy megtisztítására nagy arányú támadást indított, de a siker kisebb volt, mint azt tervezték. Másnap két gépkocsizó lövészzászlóalj felújította a támadást, de az igen erős orosz tüzérségi tűzben elakadtak. 17-én a Gyalui-havasok hegyei között a szovjet 35. gárda-, Tordánál a 104. lövészhadtest érkezett erősítésként a már így is jelentős fölényben lévő agresszorokhoz. A hegyek között, viszont lassan haladtak és csak Magyarpeterdet, a Tordai-hasadék északi kijáratát érték el. Szeptember 19-étől, a védelem irányítását a 25. gyaloghadosztály, az ellentámadásokét a 2. páncéloshadosztály parancsnoka vette át.

A II. hadtest nagy erejű ellentámadást indított, Vaska István ezredes irányításával. A támogató tüzérséget a 2. páncéloshadosztály egységei adták. A nyugati csoport a Sósfürdő és a Szent János-patak között elérte az Aranyostól 1 km-re északra húzódó dombokat, illetve a keleti rész is sikereket ért el.

 

Az IL-2 Sturmovik


Szeptember 22-én, felélénkült a harc, 1 szovjet és 2 román hadosztály tört be a Tordai-hasadékba. Közben a magyarok keleti támadó csoportja elérte a Vaskapu-hegyet. Egy magyar gyalogzászlóalj a 10/2. rohamtüzérüteggel ellentámadást indított a Sós-völgy lezárására. A szovjet 46. gárda-harckocsidandárt igencsak meglepte a hátbatámadás. Bozsoki János zászlós 6 db Zrínyi-II rohamtarackja 18 db T-34-est tett harcképtelenné, majd szétszórta a 25. felderítőosztályt bekerítő gyalogságot. Bozsoki a parancsnoki kocsival harcolva visszatért, a sebesülteket a 2 mozgásképes rohamlövegre tette, s azokat kihúzta. Ezek után, 4 Zrínyivel kiverte az oroszokat a Sósfürdő területéről és visszavontatta a 3 üzemképtelen harcjárművet is. Tettével, amelyért később megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet, megakadályozta Torda bekerítését.

 

Bár a magyar honvédek keményen tartották magukat, de a hatalmas túlerő miatt helyzetük egyre rosszabb lett, így 23-án reggel megindították a német 23. páncéloshadosztályt. A keleti csoport Aranyosegerbegynél kijutott az Aranyosig és három megerősített szovjet hadosztályt visszavetve a folyón túlra, a nyugati csoport felé indult. Déli 12 órára, a német harckocsik Torda és Aranyosegerbegy között teljes szélességben eljutottak a dombokhoz, ahol Josef von Radowitz vezérőrnagy leállította a támadást, mivel kitette volna harcjárműveit a szovjet tüzérség közvetlen tüzének. Szeptember 24-én egy szovjet lövész- és két román gyaloghadosztály veszélyesen megközelítette Kolozsvárt. 25-én további teret nyertek a hegyekben, ahonnan megkezdődött több német egység átdobása a szászrégeni arcvonalra Helyüket a 7. tábori póthadosztály vette át. A 4. gépkocsizó lövészzászlóalj 29-én indított sikeres ellentámadása 30-ára helyreállította az eredeti ellenállási vonalat.


Szeptember végére az ellenség mennyiségi fölénye felülkerekedni látszott a védőkön. 30-án a román 18. hadosztály Tordatúrnál elvágta a Torda-Kolozsvár főutat. Tordától keletre az oroszok 20-30 harckocsival ismét birtokba vették a Sósfürdő-Szent János-patak közötti sík terepet. Torda védelmét a 2. páncéloshadosztály vette át, feladva a Tordától délre addig sikeresen tartott hídfőt. Másnap a harcok a Szent János-patak-Péterlaka-völgy és Torda-Sósfürdő térségében folytatódtak. Október 2-án a szovjet-román csapatok 4 hadosztállyal több ponton áttörték a védelmet. 3-án a Fenes-patak völgyén át elérték a Hideg-Szamost, s Aranyosegerbegytől északnyugatra szintén teret nyertek. 4-én elesett Tordaszentlászló, az arcvonal 2-5 km-re húzódott a Kis-Szamos menti Kolozsvár - Nagyvárad főúttól.
Október 4-én a románok Tordától keletre mélyen bevágtak a magyar vonalba. Mivel a várostól északnyugatra Tordatúr már 5 napja az ellenség kezén volt, az összeköttetést Tordával csak északról, a Karácsony-völgyön át tudta a magyar vezetőség fenntartani. Veress vezérezredes elrendelte a városból való kivonulást. Siprák László őrnagy, a 25/I. gyalogzászlóalj parancsnoka - saját elhatározásból - a parancsot csak akkor hajtotta végre, amikor a többi csapatrész már kivonult a városból.

Zászlóalját Tordától északkeletre bekerítették, s az kitörés közben csapatának kétharmada hősi halált halt. Október 5-én a szovjet-román csapatok 5-7 km-re közelítették meg Kolozsvárt, de 6-án az Erdőfeleknél indított ellenlökés a környező erdőkbe zavarta őket. 7-én több ponton áttörték a Kis-Szamos menti védelmet, amelyek elreteszelését a hadseregcsoport nem látta lehetségesnek. 8-án Veress vezérezredes elrendelte a visszavonulást, mivel a két nappal korábban az Alföldön megindult szovjet sereg már Debrecent veszélyeztette.

 

SU-85-ös orosz páncélvadász német kézben

 

A tordai hadművelet alatt a német 23. páncéloshadosztály ellentámadása lehetővé tette a kulcsfontosságú város - Torda - további megtartását. Bevetése másutt is meghosszabbíthatta volna a védelem idejét, de szándékosan vezényelték ide a német harckocsikat. Amennyiben az oroszoknak itt sikerül áttörni, felborul a teljes erdélyi német-magyar védelmi rendszer. Kolozsvártól a bolsevik harckocsik könnyen kijuthattak volna a Hajdúságba és a Nyírségbe, elvágva a visszavonulás útját a Tiszához. Erre pályázva vetett be Torda térségében több harckocsi-, gépesített- és lovashadtestet a támadók hadvezetése is. S hogy azok nem törtek át, a magyar 2. hadsereg szívós ellenállásának tudható be. Ez pedig a magyar katonák egyik legkiemelkedőbb fegyverténye volt a második világháborúban.

 

A felkészülés a páncéloscsatára


1944. szeptember 20-ára Arad térségében a ruszkik elérték az Alföld szélét, emiatt egy olyan lehetőség kínálkozott számukra, amelyben elvileg ki tudták volna használni – elsősorban – páncélosaik nagy számát. A támadás súlypontja síkságra tevődött át, ez pedig jobb feltételeket biztosított a páncélos hadviselés számára. A Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnokságának Főhadiszállása 1944. szeptember 25-én kiadott becsvágyó parancsa értelmében a - Kárpátokban elszenvedett súlyos veszteségek után jelentősen megerősített - 2. Ukrán Frontnak október 6-án megkezdett offenzívájával a Tisza vonalát kellett elérnie, Szeged és Csap között. Ez volt a támadás lényegesebb része. A 4. Ukrán Front alakulatainak még október 1-jén kellett támadnia, az előírt cél pedig az volt, hogy keleti irányból a Felső-Tisza felé kellett nyomulni, hogy a két front Csapnál találkozva bekeríthesse az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereget és a német 8. hadsereget, valamint az északkeleten eredményesen védekező magyar 1. hadsereget.


A gyors és látványos dicsőségre szomjazó bolsevik tábornokok elképzeléseit viszont csúnyán keresztül húzta, hogy a német fél is támadásban gondolkodott. A Dél Hadseregcsoport Johannes Friessner vezérezredes vezényletével, már szeptember 24-től azt tervezte, hogy a sík terep előnyeit kihasználva október 12-én 5 páncélos-, illetve páncélgránátos-hadosztály Debrecen - Nagyvárad - Nagyszalonta körzetében való öszszevonása után, a vörös hordát és oláh kiszolgálóikat visszaveri a hegyekbe – vagy esetleg a Kárpátokon túlra. Ezt követően, a terep adottságait kihasználva jól védhető téli állásokba húzódtak volna. A német terveknek a "Cigánybáró" fedőnevet adták. Azonban az összevonás alatt - október 6 – elkezdődött a szovjet attak, így egy percig sem késlekedhettek és a német 6. hadsereghez beérkezett erőket azonnal a ruszki betörés megakadályozására vetették be. Mindkét fél számára a kulcsfontosságú város Nagyvárad volt. Mivel a hónap elején a város még magyar volt, így ez jelentős taktikai hátrányt jelentett az oroszoknak. Emiatt a 2. Ukrán Front október 2-án és a következő nap is, a 6. gárda-harckocsihadseregével (közel 180 harckocsi és rohamlöveg) megpróbálta elfoglalni Nagyváradot, de a védők bátran küzdöttek és iszonyatos veszteségeket okozva az agresszornak sikeresen elhárították a támadást.

 

Az acélpokol első felvonása: Nagyvárad

Az első Nagyvárad elleni támadás vészjósló volt a bolsevikok számára, de ennek ellenére, a 2. Ukrán Front - R. J. Malinovszkij marsall vezetésével -1944. október 6-án hajnalban közel nyolcszáz kilométeres frontszakaszon mégiscsak támadást indított. A balszárnyon a 46. hadsereg és az alárendelt román 1. hadsereg helyezkedett el, melyeknek a szárny biztosítása volt az elsőrendű feladata. A jobbszárnyon a 7. és 40. gárda-hadsereg támadott Szurdok - Apahida irányában. A szovjet 27. hadseregnek (Gorskov altábornagy irányításával, kb. 176 harckocsival) és a román 4. hadseregnek Kolozsvár megszállását irányozták elő, majd tovább kellett nyomulniuk Zilah elfoglalására.

 

Német rohamlöveg

 

A főerőket Aradtól északnyugatra vonták össze és innen nyomultak Debrecen - Nyíregyháza - Csap irányába. A főcsapásra szánt erőket iszonyúan megduzzasztották, a Plijev altábornagy vezette lovas-gépesített egység (4. gárda- és 6. gárda-lovashadteste, 7. gépesített hadteste; közel négyszáz harckocsival és önjáró löveggel), a 6. gárda-harckocsihadsereg (5. gárda-harckocsi-, 9. gárda-gépesített- és 33. lövészhadteste; 170 páncélossal, Kravcsenko vezérezredes irányításával), továbbá az 53. hadsereg (57., 49., 24. lövész- és 18. harckocsi-hadteste; 80 páncélossal) alkotta. A csapatokat a szovjet 5. légihadsereg 1215 különböző típusú harci repülőgépe is támogatta.


A Plijev vezényelte seregrész és az 53. hadsereg a Nagyszalonta - Szeged vonalon a támadás első napján közel száz kilométeres szélességben és 40 km mélységben behatolt a magyar 3. hadsereg védelmébe. A magyar hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy viszont harcolva, viszonylag rendezetten vezényelte a Tisza mögé csapatait. A ruszkik lovas-gépesített csapatrészei október 8-án elérték Hajdúszoboszló térségét. Bár a védelem, illetve a német támadás súlypontja nem itt volt, de az előző két nap folyamán a 3. hadsereg harcolva visszavonuló részei – a német légvédelmi tüzérség 8,8 cm-es lövegeivel megerősítve -, Körösladánynál, Gyománál és Endrődnél jelentősen megnehezítették a Körösön való átjutást. A 6. gárda-harckocsihadsereg azonban egyáltalán nem bírt Nagyváraddal, a város felé vezető utakon megállították a vörös harckocsikat.


Október 7-én és 8-án, a német 6. hadsereg III. páncélos-hadtestének 1. és 23. páncéloshadosztálya kísérletet tett arra, hogy megállítsa a Sebes-Körös vonalán - Komádi és Szeghalom között – a támadó szovjeteket. Az említet páncéloshadosztályok nem teljes értékűek voltak, így arra alapozták védelmi stratégiájukat, hogy a bevethető egységeket gyorsan mozgatják a kritikus helyekre, így ellensúlyozzák a vörös gőzhenger sokszoros fölényét. A folyó átkelőit nem tudták teljesen elzárni, de értékes időt nyertek. Egyetlen erősítést mindössze a német 13. páncéloshadosztály előreküldött páncélos csoportja jelentett. A támogató alakulat október 8-án, a reggeli órákban megérkezett, de Kisújszállás felé haladva beleütközötek a szovjet 7. gépesített hadtestbe.

Aznap estére már világossá vált, hogy az oroszok túlzottan magabiztos tervei összeomlottak – pl. Debrecen 9-én való elfoglalása – és moszkvai ukázra Malinovszkij a "Plijev" csoport zömét – gyakorlatilag szinte egészét - Nagyvárad felé (délkeleti irányba) fordította. Ezzel akarta megsegíteni az igencsak felsült 6. gárda-harckocsihadsereget, annak reményében, hogy 10-ére elfoglalják a várost. Debrecen felé csupán a 6. gárda-lovashadtest néhány csapata imitált harcot, de város 9-ére történő elfoglalása reménytelen terv maradt.

 

Kilőtt IS-1-es ruszki páncélos

 

Október 9-én, miután összekaparták az utolsó fegyverforgatójukat is, a Plijev irányította egység elindult Nagyvárad felé. A fő célként azt jelölték meg, hogy kerítsék be a térségben harcoló német és magyar erőket. Azonban a magyar-német egységek mindezzel tökéletesen tisztában voltak, így még 8-án este megkezdték a rendezett visszavonulást Észak-Erdélyből.

Ez idő alatt, a németek 1. páncéloshadosztálya Bihartordánál csoportosult, majd nyugati irányba támadást indított és Biharnagybajomnál elvágta a szovjet egyetlen utánpótlás vonalát, ami Szeghalom felé vezetett. A 13. páncéloshadosztály pedig kelet felé kerülve sikeresen elérte Püspökladányt. A 23. páncéloshadosztály részei, valamint német és magyar csapattöredékek sikeresen megállították a 6. gárda-lovashadtest Debrecen elleni támadását, azonban Hajdúszoboszló elestét már nem tudták megakadályozni. Október 10-én, a hajnali órákban a két német páncéloshadosztály sikeresen érintkezésbe lépett egymással. A magyar-német egységek így a szovjet 6. gárda-lovashadtest utánpótlási vonalait teljesen elvágták és erőinek legnagyobb részét még a nap folyamán bekerítették.

Aznap a Tiszántúlon a német Breith-páncéloscsoport 59 bevethető harckocsival és 66 rohamlöveggel, öszszesen 125 harcképes páncélossal rendelkezett. Beérkezőben volt a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály néhány része, 28 bevethető StuG. III rohamlöveggel, valamint a 109. páncélosdandár 33 bevethető Párduc harckocsival és Panzer IV L/70 vadászpáncélossal. A 6. hadseregnek átadott, de még be nem érkezett három rohamlöveg-osztálynak összesen 25 bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa volt. Ezek alapján a német 6. hadsereg 125 páncélosa mellé újabb 86 bevethető harckocsit és rohamlöveget várhatott, de számbelileg ez még messze alulmaradt a szovjetek páncélosainak áradatától.

Azonban hiába volt papíron a szovjet erő oly lehengerlő, a technikai fölény egyértelműen a magyar és német csapatok oldalán volt. A fennmaradt német adatok szerint, október 6-10. között bizonyíthatóan 164 szovjet páncélost semmisítettek meg vagy zsákmányoltak. Mivel megállították a szovjet előretörést, így várható volt, hogy az oroszok még több egységet vetnek be. Ennek okán a magyar-német vezetés is erősítést küldött. A németek, látva a helyzet komolyságát, Magyarországra vezényelték a 24. páncéloshadosztályt és a Königstiger harckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt is. A Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztályt Balmazújváros irányába, az annak feltöltésére kijelölt, de még önálló egységként küzdő 109. páncélosdandárt pedig Hajdúhadház felé irányították.

 

Lelőtt orosz vadászgép

 

Mivel a ruszkik lába alatt kezdett forrósodni a talaj, így villámgyorsan visszarendelték a Tiszától a 18. harckocsi-hadtestet, amely az 1. légideszant-hadosztállyal azt a feladatot kapta, hogy Püspökladány elfoglalásával próbálja meg kimenteni a katlanba zárt alakulatokat. Október 11-én és 12-én a Plijev-csoport északnyugat felöl sorozatos rohamokkal próbálta megtörni a védőket – 23. páncéloshadosztály, 76. gyalogoshadosztály - Nagyvárad északi és északnyugati körzetében. A magyar 12. tartalékhadosztály egységeinek a vörös horda tartalékát jelentő Gorskov-csoporttal és a főerőkhöz tartozó egy lövészhadtesttel kellett megvívnia. Hosszas küzdelem után, október 12-én sajnos Nagyvárad elesett. De az agresszor nem örülhetett, mert bár a 6. gárda-harckocsihadsereg zöme október 9-11 között többször is kísérletet tett a stratégiai fontosságú Komádi megkaparintására, az mégsem sikerült és jelentős veszteségeket szenvedetek. Nagyvárad elveszítése a Dél Hadseregcsoportot taktikai súlypontjának áthelyezésére késztette, ennek tükrében a fő cél az volt, hogy a 6. hadsereget halogató harcokra vezényeljék, amíg a magyar 2. és a német 8. hadsereg erői visszavonulnak a Tisza mögé.

 

Az acélpokol második felvonása: Debrecen


A magyar-német csapatok átkelését Nyíregyháza térségében találták a legmegfelelőbbnek, emiatt a Debrecen - Nyíregyháza irányban fekvő helységek zömét páncéltörő reteszállásokkal és védőállások sokaságával erősítették meg. Ezzel szándékozták helységharcokra kényszeríteni és feltartóztatni a gyors előretörést tervező szovjet egységeket. Malinovszkij – nyilvánvalóan a Generelisszimusz haragjától tartva – már október 12-én este arra utasította a "Plijev" csoportot, hogy azonnal forduljon észak felé és támadjon Debrecen - Nyíregyháza - Csap irányába. A "Gorskov" csoportnak pedig nem kevesebb jutott, mint a német 8. hadsereg visszavonulási útjának lezárása.
Másnap a támadók gyorscsapatai megindították újabb, minden észszerűséget nélkülöző támadásukat. Október 13-án és 14-én heves harcok folytak a Berettyó és a Sebes-Körös között, így kényszerítve vánszorgásra a ruszkikat és Debrecen felé sem viharzottak úgy, mint ahogyan azt Moszkvában eltervezték. Egyetlen sikeres harctéri eredményük az volt, hogy október 16-án összeköttetést teremtettek a bekerítésben lévő 6. gárda-lovashadtesttel, amely napokig csak légi úton kapott - elégtelen - utánpótlást. Derecskénél a 23. páncéloshadosztály heves harcokban sikeresen megakasztotta a "Plijev" csoportot. Papírforma szerint a ruszkiknak már régen át kellett volna kelniük a Tiszán, de még mindig Debrecen előtt toporogtak. Október 18-án a dühében toporzékoló Malinovszkij - felismerve csapatainak hasztalan erőlködését - a "Plijev" csoportot, az újra feltöltött 6. gárda-harckocsihadsereget és a "Gorskov" csoport Debrecen mielőbbi elfoglalására utasította.

 

Pak-40 páncéltörő ágyú "etetése"

 

Október 15-én az oroszok – mivel tudtak róla – számítottak arra, hogy a „kiugrás” miatt a magyar csapatok, ha nem is állnak át, de befejeznek minden harctevékenységet. Számításaikban azonban csalatkozniuk kellett, mert honvédeink túlnyomó többsége egyértelműen a szülőföldért folytatott harc mellett döntött és egyáltalán nem bízott a kommunistákban. 19-én, a IV. páncélos-hadtest vezetése alatt, a 24. páncéloshadosztály és a 503. nehézpáncélos-osztály - kiegészülve az elit 4. "Polizei" SS páncélgránátos-hadosztály erőivel - Szolnok térségéből kiindulva, támadást indított azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson a Debrecen környékén harcoló III. páncéloshadtestnek. A német és a kiegészítő magyar csapatok egyszerűen átgázoltak a velük szemben álló oláh egységeken és visszavették Mezőtúrt. Másnap, már Kisújszállás körül kergették a bolsevikokat, de október 20-án reggelre egy nagy erejű szovjet támadás elfoglalta Debrecent. A védők a várost mintaszerűen ürítették ki és arra is maradt erejük, hogy Debrecen északi körzetéből kisebb ellentámadásokkal gátolják a Nyíregyházába igyekvő szovjeteket. Bár az oroszok október 20-án megindultak észak felé, de egy-két egységük így is csak húsz kilométert tudott előrehaladni.

 

Az acélpokol harmadik felvonása: Nyíregyháza


Október 22-én reggel a szovjetek végül rátették kezüket Nyíregyházára és néhány felderítő egységük elérte Csap községét is. A bolsevik hadvezetés a győzelemtől megittasodott és azonnal jelentették Moszkvának, hogy birtokba vették a Tisza átkelőit és ezzel elvágták a Dél Hadseregcsoport visszavonulását és kifogják a „nagy halat”. Október 22-én azonban a német 23. páncéloshadosztály egy elsöprő ellentámadással elfoglalta Nagykállót, a Nyíregyházáig előretört orosz alakulatok utánpótlási vonalának legfontosabb csomópontját. Miután 24-én hajnalban, a nyugat felé visszavonuló német 8. hadsereg, 3. hegyi hadosztálya elérte Nagykálló keleti részét, a ruszkikat megint bekerítették. Miután az oroszok rájöttek, hogy megint bajba kerültek, kapkodva „kidolgozott” tervek szerint, többször is megpróbálták áttörni a gyűrűt.

 

Bevetették a legendás Tigriseket is

 

Azonban délen a német 1. páncéloshadosztályba ütköztek, akik iszonyatosan megtizedelték az orosz erőket. Feltehetően Malinovszkij tajtékzott a dühtől, de arra utasította Plijev tábornokot, hogy Nyíregyházán hagyjon némi erőt, a főerővel pedig október 26-án törjön ki. Bár néhány egységnek sikerült kijutnia, de nem sokon múlott, hogy teljesen fel nem morzsolták őket, felszerelésük zöme pedig a magyar-német csapatok kezébe került. A németeknek Nyíregyháza védelme nem jelentett komoly kihívást és 26-án éjjel visszaszerezték a várost. Ennek okán, a német-magyar csapatok sikeresen átkeltek a Tiszán és új védelmi vonalat építettek a folyó mögött. Az alföldi páncéloscsata végül október 31-én ért véget, amikor Polgárnál és Tiszalöknél sikeresen kiürítették az utolsó két hídfőállást.

 

Következmények és veszteségek

A szovjetek vesztesége hatalmas méreteket öltött. Október 6-31. között 620-630 harckocsit, 30 önjáró löveget és 30 felderítő járművet veszítettek. Gyakorlatilag az oroszok harckocsi állományuknak kétharmadát elveszítették. Malinovszkij az 1944. október 29-én megindított Budapest elleni támadásban sokáig kénytelen volt nélkülözni mind a nyolc, páncélosokkal harcoló magasabb egységét, amelyeket a magyar-német csapatok az alföldi páncéloscsatában szétvertek Emellett közel 450 tüzérségi löveggel, 860 páncéltörő ágyúval, 60 légvédelmi löveggel, 300 aknavetővel, 300 egyéb katonai járművel és közel 2200 fogatolt járművel lettek szegényebbek. Az oroszokat támogató 5. légihadsereg kb. 300 repülőgépét szedték le az égről. Az élőerő veszteségei még lesújtóbb képet mutatnak, mert az orosz agresszornak, a legóvatosabb – gyakorlatilag szovjet – becslések szerint is, legalább 85 ezer fős vesztesége volt. Viszont ismerve a szovjetek „fantáziáját” ez a szám nyilván jóval magasabb lehet. Ráadásul ehhez jön még az oláhok 35-40 ezres vesztesége. Így a támadók – saját bevallásuk szerint is – legalább 120 ezer katonával lettek kevesebben. A Dél Hadseregcsoport megmaradt kimutatásai szerint, magyar-német csapatok az októberi harcokban 2369 halottat, 10 ezer 203 sebesültet és 2756 eltűntet, összesen 15 ezer 328 főt veszítettek. A védők október 28-ig kb. 250-270 páncélos járművet veszítettek. Ezek mellett 440 különféle löveg is szerepelt a veszteségi listán. A védelmet támogató légiegységek 130-140 repülőgéppel lettek szegényebbek, de ezek legtöbbje még a földön megsemmisült.

 

A harcterek uralkodója: a Királytigris

 

A csatában a ruszkik az annyira várt és látványos siker érdekében felrúgták a hadviselés akkori szabályait és a "kommunista Blitzkrieg" módszerével akartak győzni. Azonban ez jelentősen eltért a korábbi, németek alkalmazta villámháborús taktikától. A bolsevikok vezetési elvei, tisztjeik és sorállományuk képzettségi szintje egyáltalán nem tette őket alkalmassá a gyors győzelemre. Bár a szovjetek elfoglalták a Tiszántúlt, közelebb kerültek Budapesthez, a Kárpátokban is visszavonták előlük a magyar 1. hadsereget. Ám kitűzött céljukat, a Dél Hadseregcsoport katlanba zárását és megsemmisítését nem érték el. A magyar-német kötelékek nem tudták megállítani a szovjet gőzhengert, de feltartóztatták, amíg Észak-Erdélyből erőiket kivonták és átcsoportosították a Tisza mögé. A szovjetek pürrhoszi győzelmet, a magyar-német csapatok pedig harcászati győzelmet arattak.
(Számvéber Norbert írásai nyomán Szent Korona Rádió)
 
 
Lórikám, miközben adatokat kerestem a Hunyadi páncélosokról, hiszen anyám öccse Fellner Károly 18 évesen  közéjük tartozott, s igy került ki elöször Münchenbe aztán Franciaországba (hadifogolyként )de elötte segitette a növérét anyámat , biztonságba helyezni Bécsben...Igy került elö ez az érdekes anyag...
 
Nem szégyenlem, hogy a nagybátyám ilyen fiatalon Hunyadi páncélosként hösiesen harcolt a Vörös Csorda ellen...