Ingyenes regisztráció

Üdvözöljük



a KAPU világában!

Üzenőfal

Faliújság

Diafilm

Humor

Receptek

Olvasnivaló

Honlapunk vendégei

Olvasható könyveink

Kirakat

Könyveink

Filmjeink

NE HAZUDJUNK MANDELÁRÓL A MAI ELVÁROSOK ÉRDEKÉBEN!

| 2020-02-21 | 'or 1=1 # |

 

Vannak olyan helyzetek, amikor nincs más út, csak az erőszak

Lovas István

                                              

A legendás hírű dél-afrikai Nelson Mandela csütörtöki halálát követően fejezték ki együttérzésüket és méltatatásukat a világ vezető politikusai.

Mint José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, aki december 6-i rövid nyilatkozatában ezt írta: „Nelson Mandela jelenti a rasszizmus, a politikai erőszak és az intolerancia elleni küzdelmet”. Majd ezt: „Annál jobban nem tudjuk megtisztelni emlékét, minthogy megerősítjük közös elkötelezettségünket az igazi és mély demokrácia értékei mellett, amelyekért Nelson Mandela fáradhatatlanul harcolt”.

Ha Barroso fején lenne egy „közhely” feliratú gomb, annak megnyomásával sem lehetett volna működésbe hozni egy ennél semmitmondóbb, az elkopott „hívószavakat” tartalmazó nyilatkozatot, amelynek kibocsájtásához igazán nem kellett volna a 27 évet börtönben töltött Mandela 95 éves korában bekövetkezett halála.

De ez jó alkalom ahhoz, hogy egyrészt Mandela személyiségének és életútjának összetettségére vessünk egy futó pillantást és arra, hogy megértsük olykor az erőszaknak is helye van a politikai célok elérésében.

Az 1918-ban született Nelson Rolihlalha Mandela a dél-afrikai apartheid (a fehér kisebbség faji szegregáción alapuló uralma) forradalmi ellenzője volt, akit 1994 és 1999 között országa elnökévé választották.

Életútja sokkal színesebb volt, mint legtöbb méltatója azt beállítani igyekszik – a távolság megszépítésével és igazodással a mai elvárásokhoz.

Először is, a dél-afrikai fehér uralmat fenntartó rendszerrel hosszú időn át a nyugati országoknak semmi bajuk nem volt, ugyanis a pretoriai kormány a kommunista világrendszerrel folyó hidegháborúban egyértelműen a Nyugat oldalán állt. És az 1948-ban kezdődött apartheid rendszer éppen a berlini fal leomlása után ért véget.

Ami pedig Mandelának az erőszak elleni harcát illeti, azzal csak az a baj, hogy az nem egészen úgy volt, ahogyan azt Barroso és mások ma állítják róla.

A karizmatikus fekete vezér ennél jóval pragmatikusabban állt az erőszakhoz. Ha kellett, és már más út nem mutatkozott, azt alkalmazta. Mert az elnyomás vagy megszállás esetén a felszabadulásnak nem egyszer ez az egyetlen módja. Mint ahogyan ezt a II. világháború idején a szovjet vagy francia partizánok, illetve ellenállók is tanúsíthatják. Akiket a világ nemhogy elítélt volna, de még piedesztálra is emelte.

Nelson Mandela békés tiltakozásának hatástalansága láttán arra a következtetésre jutott, hogy csak erőszakkal lehet véget vetni a dél-afrikai apartheid rendszernek. Ezért megalakította az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus fegyveres szárnyát, az Umkhonto we Sizwét, vagyis a Nemzet Dárdáját, amely első robbantását 1961-ben hajtotta végre távvezeték tartóoszlop ellen, akár az autonómia érdekében a terrorizmust szintén hatékonyan felhasználó dél-tiroliak. A szervezet élére ekkor került annak társalapítója, a Litvániában Josel Masel Szlovó néven született Joe Slovo, a dél-afrikai kommunista párt főtitkára, akit Mandela elnöksége idején lakásügyi miniszterének nevezte ki.

A Nemzet Dárdája ezután egyre merészebb terrortámadásokat hajtott végre. Mint például 1982. január 8-án, amikor a Fokváros melletti Koeberg-i atomerőművet támadták meg, vagy 1983. május 20-án, amikor a fővárosban, Pretoriában a Church Street-en hajtottak végre 19 emberáldozattal járó merényletet, vagy 1986. június 14-én, amikor a durbani Magoo bár elleni pokolgépes merényletben hárman vesztették életüket és 73 ember sérült meg.

Mind a szervezet, mind pedig Mandela az amerikai terrorlistán szerepelt 2008-ig, amikor Bush elnök arról mindkettőt levetette.

Mandela rendkívüli bátorsága és erkölcsi tartása nem akadályozta meg, hogy Indonéziában 1990-ben Szuhartó elnöktől ne fogadjon el 10 millió dollárt azért, hogy hallgasson a kelet-timori elnyomásról (Le Monde, 2013. december 6). De hasonló kapcsolatban állt a velejéig korrupt szaúd-arábiai Bandar herceggel is (u.o.). A vezető francia lap hétvégi számának magazinjában a Mandeláról szóló egyik cikk címében „hajthatatlan militánsnak” nevezte. Egy másik cikkben ugyanott a dél-afrikai apartheid-ellenes (fehér) André Brink író és egyetemi tanár leszögezte: „Mandela nem volt Mahatma Gandhi”, vagyis az erőszakmentesség prófétája.

A New York Times hétvégi száma pedig „pán-afrikai nacionalistának” minősítette.

A brit globális lap, a Financial Times többoldalas Mandela-megemlékezése egyikében azt írta, „Proteuszi személyíség volt. Egyik nap régi vágású arisztokratának tűnt, másik nap forradalmi vezetőnek, a harmadik nap államférfinak.”

Így igaz. Olyannyira proteuszi, hogy 1997-ben örömmel repült Líbiába, ahol az akkor uralkodó Khaddafi elnök a Jóreménység magas díját adományozta neki. Cserében pedig Mandela hallgatott, amiért Líbiában diszkriminálták a fekete afrikaiakat. Mert Khaddafi támogatta őt az apartheid elleni harcában. Mint Fidel Castro barátja, akinek Mandela szintén nem felejtette el viszonozni korábbi támogatását.

Az elveiért és népéért páratlanul sokat szenvedett Mandela által örökül hagyott Dél-Afrika sem egyértelműen vidám hely. A társadalom ma egyenlőtlenebb, mint az apartheid idején, írta a hétvégi Financial Times vezércikke. Az iszonyatos gyilkosságok és rablások pedig nem napi, hanem órarenden vannak.

Nelson Mandélát méltóan csak akkor búcsúztathatjuk, ha nem hazudunk róla. Nem kell a valódi Mandelát szégyellni, hiszen mint minden valóban nagy ember, ő is összetett egyéniség volt.

Omega Replica Watches

https://www.callomega.biz/omega-seamaster-replica.html